Többet adni a puszta tényközlésnél vagy a hangzatos hatásvadászatnál. Megszokott témákról nem a megszokott stílusban beszélni. Szórakoztatni, informálni, elgondolkodtatni. Igényes, kulturált, mégis könnyed kikapcsolódást nyújtani.
„Google me.” – mondta egy angol barátom, rövidre zárva a kérdést eddigi munkásságáról. Keresőbe név beüt, és már jön is a (nem teljes) lista. Engem nem nagyon érdekel saját szakmai önéletrajzom, persze ahhoz hiú vagyok, hogy álnévvel és arc nélkül jelenjek meg. Ami azonban igazán lázban tart, az az írás és a témák kifogyhatatlan forrása: az ember.
Abban hiszek, hogy egy újságíró-író leghitelesebb bemutatkozása saját írása, úgyhogy beszéljenek rólam bővebben megjelenő cikkeim.
Egyszer egy szombat reggelen azt mondtam, hogy "Az igazság szubjektív, a valóság fiktív, röhögd ki a világot!" Ekkor úgy döntöttem, szeretnék még sok ilyet mondani, csak jobb lenne leírni, hogy ne felejtsem el.
(Érdekes hely a világ, de még érdekesebb, amivé elménkben újra alkotjuk azt.)
Üdvözöllek Nálam! Ha megkérdezed mi lettem, hogy nagy lettem, azt válaszolom: pillanat-őr gyermeklélekkel. Az írásban, a fotókban és minden másban, mi kezem alól kerül ki, ott van a pillanat. A megőrzött pillanatban pedig ott látsz engem és remélem, megtalálod benne magadat is. Legyen minden sorom és képem élmény a napodban! Sok szeretettel Tőlem Neked, kedves látogató.
1984-ben gondoltam úgy, most már ideje világra jönni pár éves köztes lét után. Kiválasztottam anyámat, apámat, és azóta is az az öntudatos lény vagyok, aki akkor a két sejtből kikívánkozott. Jellemzőm, hogy semmi sem jellemző rám, és minden. 12 éves korom óta toll van az ujjaim végén, Ollókezű Edward genetikai torzulataként.
Alkotási folyamatom a következő:
Impulzusokat kapok (gyakran gerjesztek és terjesztek), ezek elérik az idegpályáimat, agyam szortírozni kezd, lelkem kifeszül, mint a vitorla, s mire az ujjamig rázom a szavakat, azok olyan egységbe rendeződnek, amilyen azelőtt még nem létezett, csak azokban a skatulyákban, amelyeket az általam leadott impulzusok képesek kihúzni rajtad.
Üdvözlet az Olvasónak! Hetényi Henriettának hívnak, 22 éves vagyok, Pécsről érkeztem, a műsorba barátaim kísértek el, jelenleg magyar szakos alkalmazott nyelvész és jelnyelvész, meg egy kicsit gyógypedagógus palánta vagyok. Mesterségem címere pedig: amit a gép dob. A mindenkori lényeg, hogy több lábon kell állni. Mert most még megteheted. Így megesik néha, hogy az ember saját világainak interferenciájában él, olykor dimenziói összecsúsznak.
Néha bölcsész, néha pedagógus, néha titkárnő, néha pályázatíró, néha diákmunkás, néha kollégista, néha főbérlő, néha önkéntes, néha munkamániás; néha jelel, néha főz, néha a csillagokban olvas, néha blogol, néha társaságot keres, néha napelemmel működik, néha sportol, néha művészfilmeket néz, néha színházba jár, néha olvas, néha kapcsolatot épít, néha lufit ereget, néha mackót ölelget, néha pedig csak sok-sok tücsköt-bogarat összehord.
1986 óta a Föld nevű bolygó felszínét koptató női egyed. Rendszertani besorolása: álmodozók törzse, bölcsészek osztálya, tanárok rendje, gyakorló angoltanárok családja. Bár a születése utáni első 18 évben elsősorban Dombóváron és környékén volt megfigyelhető, 2004 óta Budapest tekinthető természetes élőhelyének. Szeret megfigyelni, írogatni, beszélgetni, interjút készíteni, színházba járni, a fűben ücsörögni. Hivatása a tanítás, és hogy írásaival ráirányítsa a figyelmet mindarra, amiért élni érdemes.
Miskolcon láttam meg a napvilágot, még a "hõskorban", a nyolcvanas évek elején. A fõvárosban immáron 10 éve élek, azóta próbálom megszokni, megszeretni, de legfõképp megérteni a pesti életet, az embereket, az állandó nyüzsgést. Ami azt illeti, ez nem mindig könnyû. Így találtam rá egy olyan hobbira, ami viszont teljesen ki tud kapcsolni, és amiben kiélhetem kreatív hajlamaimat, ahol senki nem parancsol, nincsenek ideges ügyfelek, ahol kívülálló lehetek, és csak figyelnem, látnom kell. Bármit: legyenek emberek, tájak, épületek, vagy akár egy esküvõ, egy esõs focimeccs, egy szál virág, mindegy. Mindenben megtaláljuk, és meg is próbáljuk örökíteni a szépet, a különlegest, az egyedit. Én, és a gépem. Csak mi ketten. Jelenleg banki pályafutásommal párhuzamosan fotóriporternek tanulok, ez az életcélom, így számomra nem is jöhetett volna jobbkor ez a lehetõség, hogy végre kipróbálhassam magam egy olyan közösségben, ahol még tényleg az számít, ki mennyire tehetséges. Úgy érzem, itt erre mindenképpen választ fogok kapni.
