Mégis közös talán, hogy ami a fogyatékos személyeket a közember közgondolkodásában összeköti, az a hiány. Neki nincs, neki nem lehet, ő nem képes rá. Ez pedig mintegy kikövezi számukra az utat, hogy hátrányból induljon az épekkel párhuzamosan, az „életben maradásért” folytatott napi „küzdelemben”.

 

Ahogy arról egy korábbi cikkben már volt szó, sokan sokfélét éreznek, amikor egy látás- vagy mozgássérülttel, vagy igazából bármilyen felszínen is látható fogyatékossággal élő személlyel találkoznak. Gyógypedagógiai szempontból a 21. században már korántsem a hiányon és a csökkentértékűségen van a hangsúly. A WHO kategóriarendszerében a fogyatékossággal kapcsolatban 3 fő fogalmat emelnek ki: Sérülésnek (impairment) nevezik azt az organikus állapotot, amikor valamilyen testi, szervi elváltozás következtében tér el a szervezet és annak működése az átlagostól. Az egészségestől. Ez lehet ideiglenes is. A fogyatékosság (disability) már a személy szintjére vonatkoztatható fogalom, amikor egy tartós funkciózavar következett be, általában a szervi elváltozás hatására. És van a rokkantság fogalma (handicap), amely kifejezetten a társadalmi szerepvállalásban jelentkező akadályozottságra vonatkozik. (Eszerint ugyanúgy rokkantnak minősíthető egy babakocsis kismama, mint egy kerekes székes férfi.) Ha a társadalom befogadó környezete engedi, a fogyatékosság nem válik akadályozottsággá, és nem okoz se a környezetnek, se az egyénnek konfliktust.[1]

 

Sőt, mi történne, ha kivételesen nem az épekhez hasonlítaná valaki a fogyatékos személyeket? Ha nem azt néznék, hogy nekik mi nincs, ami nekünk van, hanem fordítva? Mi az a többlet, amivel éppen ők rendelkeznek? Hiszen a saját hiányukat valamivel kompenzálva bizonyos területeken behozhatatlan előnyre tesznek szert.

 

Látássérült személyek esetében a vizuális inger kiesését a téri, a hallási és egyéb érzékszervi képességeik sokkal kifinomultabb használatával kompenzálják. Bizonyos munkák során, például a tűzoltóknak éjjel egy rendkívül füstös helyszínen, esélyük sincs látóként életeket menteni.

 

A fővárosi tűzoltó-parancsnokság a Vakok Általános Iskolájának módszertani segítségével kidolgozta azt az új képzési formát, mely lehetővé teszi, hogy a tűzoltók képesek legyenek a sötétben tájékozódni. Céljuk: felkészülni arra, milyen is az, ha már semmilyen más eszköz nem tudja munkájukat segíteni. Ezt a vakvezető kísérleti képzést 2009 szeptemberében kezdték el, s a módszer iránt már 9 ország mutatott érdeklődést.

 

A módszer lényege, hogy a vakoknak tanított tájékozódási technikát beépítik a tűzoltók kiképzésébe, vagyis ötvözik a felszereléssel, az eszközökkel és adaptálják a speciális mentési helyzetekhez. Ez a módszer kizárólag az érzékszervekre hagyatkozik, így leveszi a nyomást arról a kétségbeesett állapotról és kiszolgáltatottságról, hogy a látó emberek valóban elsősorban és szinte kizárólag vizuálisan szerzett tapasztalataikra támaszkodnak.

 

Ezzel a módszerrel a használhatatlan látási viszonyok mellett is rövidíthető az ismeretlen bevetési helyszínek felderítési ideje, sőt maga az akció[2] is sokkal biztonságosabbá válik. És így még az adrenalinfokozó helyzetek is jóval kezelhetőbbé tehetők.

 

Vajon mennyivel hatékonyabb és emberközelibb lenne a világ, ha az épek a fogyatékos személyekre nem mint kiszolgáltatottakra és alárendeltekre tekintenének, hanem az egyenlő partnerség mellett valami ehhez hasonló példasort vennének tőlük? A kölcsönös tanítási és tanulási folyamat szervezi az emberi társadalmat, ahol mindenkinek megvan a maga helye egy egészséges szimbiózisban. Csak meg kell látni és meg kell engedni, hogy ezekkel a lehetőségekkel mindenki megfelelően élhessen.

---