2012. július 27. péntek: a nyári olimpiai játékok nyitónapja, London. Ezekben az órákban a Föld lakossága lényegében három csoportra oszlik. Akik Londonban vannak, és ennek igencsak örülnek, például azért, mert ott lehetnek az Olimpián.

 

Aztán ott vannak azok, akik épp a világ bármely más részén tartózkodnak, de Londonban szeretnének lenni, (vagy legalábbis nem bánnák, ha valaki odarepítené őket, mondjuk egyenesen valamelyik stadionba). És végül, bármily meglepő, ott vannak azok az emberek is, akik Londonban vannak, de most talán jobban örülnének, ha máshol lehetnének. Vagyis rendőrök, rendfenntartók, a sport iránt kevéssé érdeklődő városlakók, buszsofőrök, átutazók, és így tovább. Mindazok, akiknek az Olimpia megnehezíti a mindennapokat, a játékok előnyeiből pedig kevéssé részesülnek. Hangulatjelentésünk, furcsa módon, e harmadik csoport szemszögéből tekint most a brit fővárosra.

 

Közel egy évvel ezelőtt, 2011 augusztusában még valami baljós sejtelem ülte London utcáit. A tavalyi zavargások idején igen korán, már sötétedés előtt elnéptelenedtek az utcák. Az emberek bezárkóztak, féltek. A kiüresedő utcákon rendőrök jártak nagy számban, komoly arccal, foszforeszkáló mellényben, és gyakran beleszóltak az adóvevőjükbe. Akkor a mobiltelefonokat leárnyékolták, csak sok próbálkozás után sikerült hazatelefonálnom egy piros fülkéből a Hammersmithnél, hogy a látszat ellenére minden rendben. Ahogy sötétedéskor a szállásom felé igyekeztem, szinte tolvajnak éreztem magam, amikor egy-egy pillanatra magamon éreztem egy londoni rendőr tekintetét.

 

Szerencsére a mostani London egészen más. Rendőrökből ugyan ezúttal sincs hiány az utcákon, de már más okból. London most nyüzsög, lüktet, a levegőben pedig erősen érezhető a várakozás, izgalom, ami nem kevés büszkeséggel elegyedik. Jelen van persze az aggodalom is, hiszen a sokmilliós extra embertömeg mozgatása, a viszonylag zavartalan közlekedés fenntartása elképesztő feladat az egész város számára. Az izgalom abban is lemérhető, hogy amikor egy sárgamellényes rendőrtől kérdezni találok valamit, igen széles gesztusokkal, minden lehetőséget megrágva magyaráz nekem, holott kevesebből is értem, amit mond. Még az út túloldalára is átjön velem, hogy megmutassa az általam keresett megállót. „Nem lehet kiszámítani, bármi közbejöhet, a város egy részét pedig le fogják zárni, úgyhogy hagyjon elég időt az odajutásra” − zárja le végül a hosszúra nyúlt, ámde jó szándékú eligazítást.

 

A megállóba érve kérdezem a transzferjárat sofőrjét, hogy mekkora késés várható az Olimpia miatt. „Semennyi, a szokott idő alatt odaérünk a reptérre” − válaszolja. Ettől bizakodni kezdek, és úgy döntök, hogy még pár órát a belvárosban töltök a gépem indulása előtt.

 

Délután fél kettő, még két és fél óra a nyitóünnepség kezdetéig. A Victoria felől a Buckingham Palace Roadon haladva egyre nagyobb tömeggel találkozom. Az egyébként megszokotthoz képest feltűnően sok a taxi az utcán, és gyakran visítanak fel szirénás autók. A Buckingham Palace Roadon és a Grosvernor Place-en is szisztematikus a rendőri jelentlét: egymástól úgy tíz méter távolságra áll egy-egy bobby. A tömeg és a szinte tapintható feszültség elől egy mellékutcába menekülök, és betérek egy olasz büfébe. Mialatt eredeti olasz lattémat szürcsölöm, az étkezdében megfordul legalább hat különböző nemzetiségű és származású ember. Többek között beszalad egy kávéra egy öltönyös, jólfésült férfi, hatalmas, szőrös mikrofonú kamerával. Tudósító lehet. Tíz perc alatt magábaszív egy egész újságnyi hírt az espresso és a répatorta mellé. Maga Elvis is megfordul itt. Szürke melegítőnadrágjához és piros trikójához kevéssé illik a hátrafésült, feketére bokszolt haj és a ritkás kis pajesz. Közben kint egymást érik a szirénázó autók, negyedóránként pedig egy helikopter zúg el a fejünk felett.

 

Egy órával később, mikor ismét ráfordulok a Buckingham Palace Roadra, már kétszer annyi ember hömpölyög az utcán, a palota felé vezető utat pedig lezárták. De nem ijedek meg, hiszen a buszsofőr már korábban megnyugtatott. Nagy küzdelmek, és kisebb utcai kultúrpankráció során (amikor is egy kilométer alatt több emberrel ütközöm össze, mint egy év alatt a hetes buszon), végre visszaérek a Victoria Coach Stationhöz. Ekkor hidegzuhanyként ér a kiírás a megállóban: a 757-es szolgáltatás (vagyis az én reptéri buszom) taxisdemonstráció miatt bizonytalan ideig szünetel. Ejha! Hogy fogok így kiérni a Luton repülőtérre úgy, hogy ne fizessek ki taxira egy kisebb vagyont? Egyáltalán van ilyenkor szabad taxi? Mire azt latolgatom, hogy mennyire lehet komfortos az utcán aludni, ha nem jutok ki Lutonra, egyszercsak jön egy fehér inges alkalmazott és leveszi a kiírást. Meg vagyok mentve! De még jó fél óráig nem látni nyomát a transzferbusznak (holott tíz percenként kellene járnia). Aztán végre megérkezik az én rég várt buszocskám…

 

Olimpia ide, nyitónap oda, boldog vagyok, hogy újra itthon lehetek és hideg sörrel a kezemben nézhetem a játékokat a kedvenc fotelomból. Így még amiatt sem kell aggódnom, hogy a londoni tömeg és izgalmak miatt nem tudok elég intenzitással szurkolni a magyar olimpiai csapatnak.

 

Fotó: Somló Ádám