"Csend legyen, most fadot énekelnek!" - szólt a koncert első mondata.

2007 tavaszán volt egy fado koncert a Millenáris parkban. De nem is az a fontos, hogy mikor, hanem az, hogy egy portugál fado-énekesnő járt itt nálunk, Budapesten - azóta már többször is - Joana Amendoeira (Mandulafa a neve jelentése magyarul).

 

"Csend legyen, most fadot énekelnek!" - szólt a koncert első mondata, ami a portugál nagykövet szájából hangzott el – nem alaptalanul. A fado szívből szól, máshogy nem is lehet énekelni. Annyira mély és őszinte. Erre utal kicsit a szó eredete is, ami a latin "fatum", sors szóból származik.
Szól a zene, valaki érti is, miről szólnak a dalok, van olyan, aki nem. "Csend legyen, most fadot énekelnek." De nem is érteni kell, hanem érezni. Felcsendül a 12 húros guitarra portuguesa hangja, a fadistáé (fado énekesnő) és a dallam.

 

Szól az elvágyódásról, a szerelemről, az elvesztett szabadságról. Szól Lisszabonról, egy portugál házról. Szól az életről. Szól mindenről és lehetetlen nem érezni semmit sem. Sokan teátrálisnak tartják, de talán mert tiltakoznak az ellen, hogy minden érzelmünket megmozgatja ez a jellegzetesen portugál dallam. Két műfaja van, a lassú coimbrai és a kissé gyorsabb lisszaboni.

Mi, magyarok akkor érezzük át igazán, hogy mit is jelent ez a műfaj, amikor felhangzik Presser Gábor és Sztevanovity Dusán dala "Az ünnep" egy portugál fado-énekesnő előadásában, a mi nyelvünkön. Nekünk is van fadonk, csak nem tudunk róla. " A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel..." kezdődik a dal. És folytatja: "...a béke, nehogy elfelejtsd, üzen, hogy létezik. Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit?" És meglepett. Bár a fadista kiejtése nem tökéletes, de nem az számít, hanem sokkal inkább az, hogy milyen gyönyörű találkozása ez kultúráknak. Egy messziről jött portugál lány magyarul énekel nekünk.

Jó volt látni, hogy mennyire össze tudja hozni az embereket a zene, és jó volt látni, hogy generációs határokat nem ismerve mennyien voltak aznap este az elhagyott gyárépületben és hallgatták Joanna édes-bús énekét. Azt érzi az ember ilyenkor, hogy még több ilyen estét, még több hasonló pillanatot szeretne, hisz valahol ezekben a percekben és élményekben rejlik az élet szépsége.

 

És ne felejtsük el ezt megköszönni Amália Rodriguesnek, aki a műfajt világszerte ismertté tette, aki Lisszabon Almafa nevű negyedében élt, amit a portugálok úgy emlegetnek a cama do Tejo - a Tejo medre vagy ágya. És örüljünk, hogy itt van Joana Amendoeira és a Madredeus, akik szinte hazalátogatnak hozzánk és idehozzák nekünk a portugál kiskocsmák énekét, Lisszabon illatát, egy más életérzést még Európából, ám a legkevésbé "európaibb" országból. Szinte érezzük Lisszabon illatát, látjuk magunk előtt a szűk, zegzugos utcákat, amelyeken felkanyarodik a régi villamos a kötelekre kiteregetett ruhák alatt. És érezzük, hogy amikor lemegy a nap, szép lassan megtelnek a kiskocsmák, és az emberek hallgatják a gyertyfényben éneklő feketeruhás fadistát. És senki nem mer pisszenni sem.