A Magashegyi Underground nevében a végletek. Aluljárókoncert-turnék után 2012. február 24-én immár másodszor töltötte meg a zenekar a Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenytermét, hogy az Ezer nap című legújabb lemez új dalai mellett a már ismert számok is megszólaljanak szimfonikus hangszereléssel. 1200 eladott jegy, közel 50 ember a színpadon. Szó szerint szűnni nem akaró vastaps záróakkordként. Bocskor Bíborkát, a Magashegyi Underground énekesnőjét kérdeztem fellépésről, új lemezről és alkotói folyamatról.
Számotokra mi a legszerethetőbb az Ezer nap című új lemezen?
Minden, ami új és minden, amit éppen a jelen pillanatban csinálunk, az nagyon érdekes. Ugyanilyen érdekes volt a 2010-ben megjelent Ezer erdő is. De éppen azáltal lesz szerethető ez az új album is, hogy a jelen pillanatot megéljük és magában az alkotói folyamatban részt veszünk.
Mikor kezdtetek el foglalkozni az új lemezzel? Mennyi ideig érlelődött?
Amikor befejeződik egy lemez munkálata, máris egy másik világ felé, jelen esetben egy másik lemez felé kezdünk lépkedni. Az Ezer város (2011) után már öntudatlanul is készültünk az új lemezre. Persze még korántsem mondható, hogy a végére értünk volna az Ezer nap-nak! Talán mondjuk azt, hogy a felénél kicsit már túl vagyunk. De az az igazság, hogy az utolsó pillanatig sem lehet kijelenteni, hogy kész van. Most mi is ott tartunk, hogy forgatjuk, díszítgetjük. Vannak dalok, amelyeket kidobunk, miután elkészültek, majd később újrahasznosítjuk őket. [nevet]
Hogyan teremtesz kapcsolatot a számokkal?
A dalok egy gondolatból, egy dallamból, érzésből születnek, nem mindig lehet tetten érni, hogy miből, honnan és miért jönnek. Nem misztifikálom túl, általában valaki hoz egy alapötletet, azt közösen kibontjuk, mindenkinek van viszonya a dalokkal, és ezt általában ki is fejezzük, mindenki a saját kommunikációs eszközével.
A színpadon rutinból szólalnak meg a dalok, vagy minden egyes számot újra létrehozol?
A rutin az, amitől tartok. Vannak profik, akik azt mondják, hogy a rutin kialakul. Én valahogy azt képzelem, hogy ha ez létrejön, akkor megszűnik a játék varázslata. Eddigi tapasztalataim, gondolataim alapján úgy érzem, hogy nem lehet merev akarással csinálni, hanem csak úgy, ha az ember átadja magát és tulajdonképpen „áthozza”, lehozza”, „kibontja” ezt vagy azt a dalt, érzést. Ez a Magashegyi Undergroundban egy közös játék, zenekari tagok és a néző- hallgatók között, és ez mindig az „itt és most”-ban zajlik. Ezt nem én találtam ki, de úgy érzem, hogy egyre fontosabb.
 Hogyan hozod hangulatba magad egy-egy fellépés előtt?
Már régóta figyelek ennek a titkára. Azt vettem észre, ha megvan az izgalom, akkor az mindenképpen kihegyezi az idegrendszert arra, hogy tudjak koncentrálni. Nagyon furcsa volt a februári Müpa koncert, mert még egy nappal előtte is annyira nyugodtan tudtam aludni, hogy már rendesen zavart. Tudatosan is meccseztem emiatt magammal, hisz nagy tapasztalási utat járok, ezt tudom.
És hogyan hangolódsz rá konkrétan az aktuális közönségre és helyszínre?
Nagyon fontos a befogadó. Nem történik semmi különös, vagy épp különös dolog történik, mindig a pillanattól függ, mint ahogy az előbb is beszéltünk - ez egy közös játék, mindig új helyzet teremtődik. Minden koncerthely más, mint ahogy az emberek is mások, egymásra hangolódunk.
Egyetlen koncert sem szólhat csak arról, hogy kiszolgálja az emberek igényeit. Persze vannak gesztusok, mint például most a Müpában az Angliát azért játszottuk el, mert bekiáltotta valaki. Ennek azért is örültem, mert a zenekar ezzel le tudja hántani magáról a merev határokat: nem csak azt visszük véghez, amit előre elterveztünk.
A Művészetek Palotájában megrendezett koncerten majdnem ötvenen voltatok a színpadon. Hogyan tud ennyi ember figyelni egymásra élesben?
Valóban, ez a fellépés olyan volt, mint egy mozaik, hiszen a Magashegyi Underground mellett ott volt a Talamba ütőegyüttes, a Harmónia Garden Orchestra, a Discantus énekegyüttes. Egy komolyzeneszerző barátomtól ered a gondolat, mely szerint nincs más választás, mint hogy el kell jutnia A-tól Z-be a zenekarnak a színpadon, ez számomra kicsit túl racionális, de igaz. A taoisták azt mondják, hogy át kell kelni a Nagy Vízen. Ebben az egészben számomra egy gyönyörű dolog van: az, hogy ez a sok ember egyet akar. És ez olyan ritka az életben!
Sikerült?
Igen.
Persze megvoltak az apró hibák, de szerintem a Magashegyinek pont az az előnye, hogy természetes, nincsenek kilúgozott, steril dolgok benne. Spontának vagyunk.
Az 1000 állandó motívumnak tűnik az albumcímekben. Ezer erdő, Ezer város, Ezer nap. Honnan ered?
Nagyon egyszerű. Fodor Máriusz kibökte az egyik próbán: mi lenne, ha „ezer erdő” lenne. Ez a szám aztán jött mindenre és nagyon megtetszett nekünk. Emellett az ezer a sokaság egységét jelképezi számomra.
Aztán azon is nevettünk, amikor a zenekarból Fűrész Gábor kiszámolta, hogy mióta újra együtt van a Magashegyi Underground, azóta kb. 1000 nap telt el. Így lett hát az 1000 nap.
Hogyan mutatnád be az új albumot?
Egy szabad lemeznek tudnám jellemezni, amennyire átlátom most. Ugyanúgy játszik benne a legmélyebb szomorúság, mint a legvadabb vidámság. Biztos, hogy meglesznek benne a végletek, hiszen mi mindig is szerettük a nagyon ellentétes hangulatokat. Ezzel folyamatosan ingereljük önmagunkat is. Kellenek az új helyezet, mint az életben is a változások, a dinamizmus. Ez fontos.
A dalok szövegei önálló versek vagy csak a zenével együtt élnek?
Merítünk a kortárs irodalomból is, például Parti Nagy Lajostól vagy Szabó T. Annától a Kockarapet. Másrészt Tariska Szabolcsnak köszönhetünk nagyon sok szöveget, amelyek szervesen együtt élnek a zenével. Szabiban van egy hatalmas adag impresszionizmus. Az egész énjében valamilyen régies költőiség rejlik, és ez érződik a szövegein is. Én magam is írtam néhány szöveget például egy recept dalt (Salátaleves). Szóval lehet ezzel játszani…
 A zenétekben sok a különleges a hangzás, valamit mindig belecsempésztek. Tudatos ez kis játék, vidámság?
Néha igen. A zenekar mindig meglepi magát új hangszerekkel. A próbateremben például van indiai harmónium, hang drum, néhány számban hallani a mandolint és a bendzsót, de most is megszólalt Bakai Marci hegedűvel a színpadon, sőt én is játszhattam a tenger morajlását idéző ocean drumon. Ha ezeket ki akarnánk venni egy dalból, már nem ugyanaz a dal szólalna meg, vagy ugyanaz, de hiányérzetet hagyna maga után, legalábbis bennünk, akik bentről ismerjük.
Mennyire terveztek előre? Mikor lesz kapható az új lemez?
Meg fog jelenni kézzel fogható formában is, de mint minden anyagunk, letölthető lesz az internetről is. Májusra tervezzük, de még meg kell találnunk a napját, és akkor lesz egy koncertünk, igazi lemeznyitogató!
Amúgy nem szoktunk határidőket adni magunknak, ezért is vagyunk ilyenek. Már csak azért sem, mert nem létezik semmilyen külső nyomás a zenekaron. Ugyan ott van a Tom-Tom Records Kiadó, aki terjeszti a lemezeket, de velük nagyon családias a viszonyunk.
Megfogalmaztátok már, hogy van-e valamilyen „küldetése” a Magashegyi Undergroundnak?
Nem fogalmaztunk meg ilyesmit soha. Az a fontos, hogy jól érezzük magunkat minden pillanatban, és ez érezhető legyen mások számára is.
Fotók: Glódi Balázs és magashegyi.hu
|
