Fesztiválfények és ritmikusan mozgó sörösdobozok a barokk stílusú épületek között. Kürtöskalácsillat. Sokszínűség és sokhangúság. Örömmel, torokból és szívvel formált kültéri zenefolyam. Húsz méterenként más és más zenére magasba lendülő kezek. Emitt profi zenekarok, amott spontán zajkeltéssel kalapozó örömzenészek. Idén ünnepelte tíz éves jubileumát a Veszprémi Utcazene Fesztivál.

 

A korábbi évek gyakorlatával ellentétben az ingyenes rendezvény idén nem hat, hanem öt napig tartott, ám a megnyirbált költségvetés egyáltalán nem éreztette hatását az esti hangulaton. A királynők városának központjában, egymástól egy-két saroknyira felállított színpadokon hazai és külföldi zenekarok bizonyították, hogy a zene márpedig azért van, hogy átjárjon és megmozgasson, korra, nemre és zenei ízlésre való tekintet nélkül. Jól megfért itt egymással a keményebb rockos hangzás (Hollywoodoo), az akusztikus folk-rock (Hannah Pearl), a gipsy jazz (Tolga Trio), a reggae (Krsa és a Budapest Riddim Band), illetve a hazai zenei élet fősodrában (Kistehén Tánczenekar, Takáts Eszter és a Gumizsuzsi) vagy épp mellékágaiban (Méhek) evező alterbandák, hogy csak néhány példát említsünk. Együtt kapott itt ritmikus vérátömlesztést punk, finomlelkű jazzrajongó, színes sállal keretezett bölcsészarc, kemény rocker és a mindenevő közönség. Ez az a fesztivál, ahol nem csak a műfajok, de az ismert és az ismeretlen zenekarok egyaránt megmutathatták magukat: az utcakőre lelkes, bár olykor hamis hangokat hallató bandák telepedtek, előttük kalap, benne gyarapodó sör- és fagyipénz. A felhőtlen örömzenének azonban komoly tétje is volt, hiszen az öt kisszínpadon fellépő együttesek egymással versenyeztek: kétszer félmillió forint vándorolhatott annak a két zenekarnak a kalapjába, akiket a közönség illetve egy szakmai zsűri a legjobbnak ítélt.

 

Bár az utolsó napon a viharos-esős időjárás a remeknek ígérkező programokat is veszélybe sodorta, este nyolc után mégis minden program megvalósult, így többek között a francia Les Touffes Krétiennes fergeteges rézfúvós showja. Az ő zenélésüket követően tudhatta meg az egybegyűlt tömeg, hogy a szakmai zsűri díját a veszprémi illetőségű Cry nevű formáció, míg a közönségdíjat a Shortstory nevet viselő székesfehérvári zenekar vehette át. A szervezők ugyancsak biztosra mentek, amikor a Quimbyt választották az utolsó este Óváros téri fellépőjének. Kiss Tibi és Livius borzasztó kardigánjaiból bizonyossá vált, hogy a hidegre fordult idő nem csak a kürtöskalácsos kemencék melegét kereső közönséget érte váratlanul. Azonban az eksztázisig fokozódó hangulatot ekkor már az elhangolódott zongora sem ronthatta el. A ráadásban Quimbyék felhívták a színpadra Muraközy Pétert, a fesztivál főszervezőjét, és azon melegében csaptak egy élvezkedő, félspontán rögtönzést, ami híven tükrözte az előző négy nap szellemiségét. A programsorozatot az amerikai Firewater koncertje zárta.

 

Számomra komoly nehézséget jelentett (és gondolom ezzel nem voltam egyedül), hogy az utcazenélés többnapos élvezete után, amikor rosszalló tekintetektől mentesen szabad, sőt kötelező volt az utcán mulatni, visszazökkenjek a hétköznapokba. Mindenesetre elgondolkodtat, hogy vajon nem lenne-e érdemes néha dalra fakadni az utcán egy-egy átlagosnak induló, szürke hétköznapon is.

 

Fotó: Somló Ádám