Mi történik akkor, ha az ember épp kezd felnőni, majd frontálisan ütközik az autópályán, túléli, és hónapokat tölt kórházban? Felépülése után végigdugja fél Budapestet, végigissza az itallapot, ahol, és amikor csak lehet, majd egy pszichológus segítségével elmélyíti önismeretét és az eredményt színpadra viszi. Ennyi? Közel sem, éppen ezért ajánlott a figyelmes szemlélődés és az odafigyelés Baksa Imre monodrámájának megtekintésekor.

 

A kis művész mozi vetítőterme szépen megtelt kezdésre, és a főszereplő maga tett arról, hogy az előadás zavartalanul folyhasson a későbbiekben, ez értékelendő. Az előadás nagyon tömény. Valószínűleg ennek a tompítására szolgál közben a képekből, videókból és zenékből összeállított, többször is megjelenő átvezető. Ez főbb pontjain érintkezik a történettel is, de inkább feszültségoldó, pihentető közjáték. 

 

A szereplő egy fiatal felnőtt férfi életét és hányattatásait kezdi el mesélni. Néhol csapong, máskor hadar, üvölt, vagy épp majd elsírja magát. Mindezt olyan egyveleggé gyúrja mégis, ami folytonos figyelmet követel, de nem esik abba a hibába, hogy túl erőssé válva taszítsa a nézőt. Persze a szex, az aktus, a nemi szervek legalább 20 szinonimában megjelennek fejenként, képies formában is, verbálisan pláne, és percenként legalább háromszor. Ezért volt kitéve a kis 18-as karika a megfelelő helyre. A délutáni matinéra vágyók nyugodtan nézzenek menekülési lehetőség után.

 

"Szokatlan, rendhagyó vallomás magamról, ahogy a terápián tanultam." Mondja az ajánló. És emellé még azt is, hogy Misi, a főszereplő szexfüggő. Inkább tűnik ijedt, szeretethiányos, kapcsolatra vágyó embernek, aki túlélte a halált. Innentől minden kicsit más. A színek harsányabbak, és ha megcsapta az elmúlás szele, akkor ki kell használni, amit az élet ad, vagy rávenni a sorsot, hogy töményebben adagolja az ingereket. A vallomás része az édesanya is, akinek a szeretetét, törődését és simogatását hiányolja Misi. Sosem kapta meg, és már nem is fogja. Viszont meg lehet próbálni pótolni a hiányt. A felsorakoztatott rengeteg emlékben szereplő nő/lány/kislány(?) mind aszerint van megemlítve, hogy miként tudták ezt a hiányt enyhíteni. Megvan a szerepük, és a korábban tudattalanból fakadó igény és a szexuális, alkoholmámoros ámokfutás így nyer értelmet, s kap feloldozást. Mert a férfi érzi, hogy hibázott. Sokat. Sokszor. De ami valóban férfivé teszi, az az, hogy szembenéz ezzel, vállalja, megbánja és folytatja az életét. Nem oldott meg minden kérdést ami a lelkét marcangolja, és ezzel tisztában is van. A legtöbb élménye az élete végéig el fogja kísérni, és a legjobb, amit tehet, az, hogy megtanul együtt élni a démonaival. Nincs mindent megbocsátó lezárás, de az a nyers őszinteség, amivel elénk járul és megnyílik, neki is segít.

Akar róla beszélni, és beszél, beszél, több mint egy órán át, folyamatosan.

Jár érte a taps. A mondanivalóért, a bátorságért, a teljesítményért.

 

A legvégén néhányan kábultan maradtak a nézőtéren. Az sem segített, hogy nincs katarzis. Mondat végi pont van, de a történet lóg, lebeg, és kíváncsi szemmel méreget. Kíváncsian, mert az előadásnak üzenete van, mondanivalója és elgondolkodtat. Legalábbis igyekszik ezt tenni, a többi a befogadón múlik. Az, hogy a néző mit visz haza, elfelejti az egészet, vagy mereng a hallottakon, jót röhög vagy legyint, már rajta múlik.

Ó igen, és mindehhez béka is jár. Brekeke. Pont.