„Első szabály. Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők
transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon
semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik,
hogy leírójuk járt egyetemre.”
(Kurt Vonnegut)
Valamikor a 15-16. században terjedt el a központozás Európában. Csak lassan, fokozatosan válik gyakorlattá. Később kodifikálják. Manapság már az akadémiai helyesírások szerves részét képezi. Amolyan alapminimum a mondatot nagybetűvel kezdeni, írásjellel zárni, és (például) a hogy elé mindig vesszőt tenni. A hétköznapi írásgyakorlatban.
A magyar helyesírás szabályaiban azt olvashatjuk, hogy
„[a]z írásjelek szerepe kettős. Részben a mondatok szerkezetét, tagolódását, részeik-részleteik egymáshoz kapcsolódását tükrözik, részben némiképpen a beszédnek betűkkel ki nem fejezhető sajátosságaira, a hanglejtésre és a beszédbeli szünetekre utalnak”. (AkH.11 239.)
|
Íme egy lista a Szabályzat szerint leggyakrabban mozgósított írásjelekről: pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel, kettőspont, pontosvessző, gondolatjel, zárójel, idézőjel, kötőjel, nagykötőjel, stb.
A felsorolt „presztízs-írásjelek” közül most a pontosvesszőt szeretném górcső alá venni. Használata a központozás kialakulásával egy időben jelenik meg Európában a 16. században, igaz a nyelvemlékekben való előfordulása ekkor is igen ritka. Elképzelhetőnek tartják azt is, hogy nem más, mint csupán a kettőspont torzult változata. Funkciója is a kettőspont, ill. a vessző között ingadozott. Az AkH.11 a következőket írja:
„[t]öbbszörösen összetett mondatokban pontosvesszővel határoljuk el egymástól a szorosabban összetartozó tagmondatok csoportjait. (…) Kéttagú összetett mondatban is állhat pontosvessző, ha a tagmondatok kapcsolata laza.” (244.)
|
Lássunk ezekre példát:
Az üres nézőtér valahogy taszítja az embert; Lucie megállt, és zavartan körülnézett; ebben a pillanatban több ember jött be az előcsarnokba, a pénztárhoz tódultak; elébük vágtam, és jegyet váltottam a gyűlölt filmhez.[1]
További felhasználása a mondatrészek tagolásában áll.
„A felsorolásban pontosvesszőt is használunk, ha azonos szerepű, vesszőkkel tagolt mondatrészeket akarunk elkülöníteni másneműekből álló sorozatból: Mindenki ismeri az ilyen szavakat: beszél, ír, olvas; ceruza, könyv, tinta; becsület, lelkes, szorgalmas; stb.” (AkH.11 247/b.)
|
Namármost. Ez lenne a pontosvessző kodifikált nyelvészeti törzskönyve. Több más alkalmazási terület is él ezzel a kis jellel, például az informatika programnyelvei. Ott valódi szerves egység: tagadhatatlanul többször jelenik meg egy szerkesztési panel felületén, mint a legtöbb regényben.
De vissza a helyesíráshoz. Hogy miért éppen a pontosvesszőt választottam? Annak ellenére, hogy a helyesírási szabályzat is említi, használati köre nagyon bizonytalan. A gyakorlatban. Sőt. Míg egy pont vagy egy vessző tévesztése durva hibának minősül, addig a pontosvessző már fel-felbukkanása is – legyen az akár indokolt, akár indokolatlan helyen – szinte kuriózum. Bár, most őszintén: mennyire örülne a felhasználói szintű olvasó vagy egy személyes levelet kézhez kapó, akiknek oldalakon keresztül pontosvesszőkkel összefűzött tagmondatokból kellene kihámoznia a lényeget.
A mottóban idézett fricska nem bánik kesztyűs kézzel se a jellel, se a potenciális jelhasználóval. A pontosvessző használata nem egyéb a sznobizmus magamutogatásánál? Lássuk csak. Tegyük fel: a tanult emberek észjárása más; barázdáltabb agyuk miatt több kacskaringón kergetik a gondolatokat; véget nem érő láncot fűznek a szavakból, betűkből; konfliktusokból, konszenzusokból, hogy mindezt egy hatalmas lélegzetvétel-lendülettel papírra vessék. Ahelyett, hogy egyszerű mondatokat írnának. Olyanokat, melyek könnyen áttekinthetők. Világosabban látható ténnyel. Közlendővel. Miért túlbonyolítani? Az idézett kunderai példamondatban is inkább csak stiláris jelentősége van az összefűzött mondatoknak, mint funkcionális haszna.
Viszont. Már az elején leszögeztük: a helyesírás kategórián kívüliségét élvezik a szépírók. Hogy az átlag tollforgató használja-e vagy sem ezt az írásjelet, az nagyjából magánügye. Méltatlan vagy sem ez a kisfattyúi szerep? Ennek eldöntése nem hinném, hogy bárkinek is tiszte lenne. A lehetőség adott. Még akkor is, ha – ahogy fentebb olvasható - Vonnegutnak megvan a véleménye erről az egészről.
[1] Kundera, Milan, Tréfa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 82.
