Ketten vannak. Fiatalok. Vagányak, lázadóak, maiak. Hol szőkék, hol barnák, de a fejük mindig színültig tele ötletekkel. Mosolyognak, grimaszolnak, táncolnak. Folyton aktívak. Alkotnak. Szinte bármivel, ami a kezük ügyébe akad. De leginkább szavakból, szavakkal.

 

Most bemutatott könyveik kapcsán faggatom őket (Eve Alexander: Pofonbolt; Fézler Georgina: Őrültek háza). Kérdéseim költőiek. Már csak azért is, mert a szerzők nincsenek jelen. Válaszaik pedig már azelőtt megszülettek, mielőtt felteszem őket – ott lapulnak a verseikben.

 

- Mit jelent számotokra a verselés, a művészet?

 

Eve Alexander:   „ez itt a becsületem. ez itt a hétköznapom. ez itt az

      ünnepem.

      ez itt a versírás. ez itt a mindenem…”

 

Fézler Georgina: „A művész nem is ember,

       ördög, angyal, de mégsem

       meghökkent, kizökkent,

       vulgarizmussal felkent szent”

 

- Miből fakad ez az erőteljes vágy az alkotásra?

 

FG:                                                  „Műtöm magam, műtelek téged

látod e benne, van benne érdek

nem is kevés, megszabadulni a fölöstől

ami ott bent zakatol és füstöl

felhő lennék nap előtt

nap lennék felhő mögött

de nem vagyok

csak egy író

aki ihletért

kémleli

a napot”

 

EA:      „Folyamatosan túl érzek.

            Annyi mindenen túl vagyok.

            Annyi mindenen túl látok.

            Folyamatosan túl élek.”

 

- Van, hogy kétségek gyötörnek?

 

EA:      „Rég voltam ilyen esetlen és esetleges,

            versemben bujdosó, felesleges.”

 

FG:      „Mindennapok

            paplanok és katlanok

            40 fokban a gép előtt

            kimenni? kihez? minek?

            és ezért mennyit fizet?”

 

- Mi a véleményed, Eve, az embernek valóban szüksége van pofonokra?

 

EA:     „Ember?

 

            Te csak tedd, és légy ott.

            S ha úgy érzed, ez a mélypont,

            Értsd meg azt, hogy mért pont…”

 

- Kik vannak az Őrültek házában, Gina? És hol van a bent s hol a kint?

 

FG:                                  "Engem neveznek őrültnek?

Na nem, tudja mit doki, engedjen

                                           nem hallja, már tudom,

                                               normális vagyok.

 

Nem is vagyok?

Azt mondja csak a hangok?

Magának nincsen?

Magához nem beszél Miszter,

a lelkiismerete?

Fehérbe bújik, mint valami szellem

sápadt arcú öregem,

belefáradt igaz, a sok betegségbe

nekem csak egy a bajom

Engedjen ki végre!”

             

- Mi a cél?

 

EA:      „Megszületni.

            Lenni.

            Lenni valakié.

            Lenni valaki.

            Majd senki.”

 

- Egy egész életet tömörítesz bele nyolc vaskos szóba... Semmi játék, semmi szórakozás?

 

EA:      „Kell még szó?

            Hát szólok. Szóval szó sincs arról,

            hogy szófukar lennék,

            csak szó-rakozom néha,

            mikor csendben is lehetnék.”

 

- Ugye hallunk még rólatok, lesznek további kötetek?

 

FG:     „nincs ezen mit szépíteni

az Életet

végkimerülésig kell játszani.”

 

EA:     „…tovább hajt a sejtés,

hogy tartogat még valamit ez a furcsa élet,

valami mást, mást ígért meg,

sorban állnak a pultnál az érvek,

s kopogtatják a szalagot.”

 

Megköszönöm az őszinte beszélgetést a meggyűrt lapoknak, s azzal a reménnyel csukom be a két könyvet, hogy a tehetség a mai világban is képes lesz megtalálni értő közönségét.

 

 

Mindkét kötet az Underground Kiadónál jelent meg.

Az idézett részletek a szerzők alábbi verseiből valók:

Eve Alexander, Pofonbolt című kötetéből: Mindenem; Túl sok; Sohamegnemelégedés; Embervers; Az élet állomásai; Hull a pelyhes; Sejtés

Fézler Georgina, Őrültek háza című kötetéből: A művész; Felhő; Mindennapok; Miss Sick; Life Game

 

Fotó: Ágostházy Botond