A válasz igen, ha valaki annyira kötődik a még meg sem született gyermekéhez, mint Oriana Fallaci, majd pedig ő maga dönt amellett, hogy saját életét is kockáztatva veszélyes útnak indul. Ő túléli… a gyermek nem.

 

Oriana Fallaci (1929-2006) olasz zsurnaliszta és írónő. Dolgozott haditudósítóként Vietnámban és számos interjút készített politikusokkal, művészekkel. Olyan nevek szerepelnek a palettáján, mint Federico Fellini, Henry Kissinger, Neil Armstrong, Sean Connery és Indira Gandhi. Újságírást tanított a Yale-en, a Harvardon és több vitát szító könyv szerzőjeként tartják számon. A Levél egy meg nem született gyermekhez is nagy port kavart, ugyanis a hetvenes években Olaszországban éppen terítéken volt az abortuszkérdés.

 

A könyv egy leendő anya érzelmi világának és gondolatainak kavalkádját mutatja be. Miután kiderül, hogy férj nélkül vár gyermeket, a társadalom ellenállásával találja szemben magát és egy kicsit a sajátjáéval is. Töpreng, vívódik, gondolataira állandó hullámzás jellemző. Monológot ad elő gyermekének. Filozofálgatva mesél arról, hogy milyen is ez a világ, amibe beleszületni készül. Megosztja kétségeit és örömeit, de nem rejti véka alá félelmeit sem. Az sem hagyja nyugodni, hogy a döntés ki kezében van: az anya dönti el, hogy szülni akar, vagy a gyermek, hogy meg akar-e születni.

 

Hol vádol, hol bocsánatot kér és csak ritkán boldog. Miközben azt latolgatja, hogy mi lenne a legjobb mind neki, mind a babának, az élet dönt helyette. A magzat elhal. Elvesztése után fájdalmas a hiánya.

 

Képzeletbeli bíróság elé állítja önmagát. Az ítélőszéknek afelett kell döntenie, hogy gyilkos-e vagy sem: „Azért vagyunk itt, hogy egy olyan gyerek halála felől ítélkezzünk, aki eljutott születése előtti létének harmadik hónapjába.” Hét ember dönt a nő bűnösségéről: az orvosa, a doktornője, gyermeke apja, a barátnője, az anyja, az apja és a munkáltatója. 

 

Az orvos szerint: „Őrültnek, lelketlennek, segítség megtagadásában vétkesnek? Nem, ezek enyhe kifejezések. Én gyilkosnak nevezem.”

A doktornő döntése: „… ez az asszony nem akarta a gyereke halálát: saját életét akarta. És sajnos bizonyos esetekben a mi életünk valaki másnak a halála, és a másik ember élete a mi halálunk… Tehát nem bűnös.”

Az apa csak egy szót mondott: „Bűnös.”

A barátnő megvédte: „Az anyaság tudatos választás. Ez a nő tudatosan választott, és senkit nem sem akart megölni… Ezek után azt hiszem felesleges is mondanom, hogy a vádlott nem bűnös.”

A főnöke is átáll az ellentáborba: „Egy gyermek egyformán tartozik az apjához és az anyjához; ha tehát bűntény történt, akkor kettős bűntényről kell beszélni, mert a nő nemcsak a gyerek életét ontotta ki, hanem kettétörte egy felnőtt férfi életét is… A vádlott bűnös.”

A szülők is felszólalnak: „Nincs joguk vádolni vagy védelmezni, mert nem tudnak az ő fejével gondolkozni, az ő szívével érezni… Itt csak egy tanú lehetne...”

 

Az igazi döntést a nyolcadik tanú hozhatja… a gyermek… aki meg sem született. Aki az anyjától csak azt hallotta, hogy a magnólia virágának leszakítása halált von maga után, hogy bonbont csak az kap, akinek amúgy is van, és hogy mindig azt a jobb holnapot várjuk.

 

Azt már sosem tudja meg, hogy a magnólia virágának leszakításába nem muszáj belehalni, hogy a bonbont meg is szerezhetjük, és hogy a holnap egyszer ma lesz.

A gyermek dönt…

 

Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez

Kiadó: Cartaphilus Kiadó, 2010