„Versek, képek és egy bónusznovella.” Ilyen egyszerűen és tisztán harangozza be a kötetet a borító hátuljára vésett pár sor.
 Versek. Erdélyi Dominika költőkhöz méltón a mindennapokból meríti ihletét, és bátran rebegteti szárnyait a helyenként alliteráló, máshol rímekhez szorosan ragaszkodó verseiben. Ismerős a hang, talán kicsit még bátortalanul szól, szinte gyermeki naivsággal, de sorai között azért ott rejtőzik a magasztosabb szellemiség, szavakba önteni a leírhatatlant. Egy-egy sorban visszaköszönnek a már jól ismert szavak, könnyen értelmezhetővé és akár egy falatra fogyaszthatóvá téve az alkotást. A versekből kiált a küzdelem, a fantázia és a racionalitás, a költői mesterség és a kifejezés vad vágya közötti dulakodás.
A bónusznovella mintegy pontot tesz a versek a végére. A szerző ügyesen foglalja keretbe történetét, ami lelki csemegével kecsegtet, és olvasva a sorokat, kevesli is az ember az öt oldalt. Végül a feketén-fehéren lapokra került fényképek zárják a vékony kötetet, amiket művészi szemmel, költői címekkel láttak el, és ekkor már jól hallható Erdélyi Dominika „Lélekének”-ének dallama. Egyes képeknek jót tesz a fekete-fehér él, azonban akadnak képek, amik színesebbé varázsolhatták volna az összképet.
„Képzelet, valós világkép, üresség és teljesség.” Ismét egy sor az ajánlóból, amivel ellenkezni nem lehet. A valóságból táplálkozó képzeleten keresztül vezet az írónő a saját világába, ahol minden üres felület egy részlet a teljességhez, mely egyedi és figyelemre érdemes.
|
