A Desmond Nakano által rendezett játékfilm fanyar érzékletességgel kezdődik, amint egy csokoládégyár színeit villantja meg. Igazi Mi lenne, ha… film. Hiszen arról van szó, hogy egy fordított világban akár az is természetes lehetne, hogy feketék ülnek a hivatalokban, feketék mondják be a híreket, és fekete akcióhős figurát imádnak fehér gyerekek. Batman és Superman helyett Krómember a menő.

 

Remek lehetőségünk kínálkozik a film által arra, hogy bepillanthassunk, közelébe érhessünk annak az érzésvilágnak, amely a színesbőrűek életére jellemző.

 

John Travolta (Louis Pinnock) remekül játssza az esendő fehérbőrűt, akit egy félreértés kapcsán elbocsátanak állásából. Asszonya a be nem fizetett számlák miatt veszekszik vele, a rendőrök pedig minden ok nélkül megbotozzák. Élete káosszá változik, munkát nem kap, az albérletből utcára kerülnek.

 

Emellett láthatjuk a fekete burzsoáziát, hogy s mint dőzsöl, vacsorázik és mulat. Csupa kifinomult üzletember, díva és elitség. Mintha csak magunkat látnánk a vászon torz tükrében.

 

Pinnock kérésére senki sem reagál, hogy tisztázhassa a helyzetét a gyár igazgatójával (Harry Belafonte), ezért végzetes lépésre szánja el magát. Utolsó rémületében, a kétségbeesettek őrült hajszájában elrabolja az igazgatót, hogy szembesítse őt összetört életével, és végkielégítést követel tőle. Az igazgató fogva tartása elhúzódik, mindeközben rengeteg szituáció adódik gazdag és szegény között. Olyan problémák kerülnek a Boss szeme elé, amelyeknek létezéséről talán még soha nem hallott. Kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Kénytelen észrevenni a kilátástalanság mögött megbúvó őrjítő pszichodrámát, s már-már úgy tűnik, megérti elrablóját.

 

Már-már együtt érez vele. Vagy mégsem?

 

Természetesen Pinnock nem bűnöző. Csak szeretné visszakapni a családját, és a hétköznapokat a kemény és becsületes munkával, amivel elégedett. Az otthont, ahová hazatérhet. Nem kér sokat. És hogy is kérhetné máshogy?

 

A Fekete Amerika több etikai kérdést is felboncol és megjelenít. Belevisz anélkül, hogy belépnénk, egyszer csak ott tartunk, hogy fehérként szégyenkezünk szűklátókörűségünk felett. És végérvényesen belátjuk: minden lehetne fordítva is. Elkezdünk furcsaságokban gondolkodni.