A 18. Titanic filmfesztivál egyik versenyfilmje, A ház egy épülő otthon és egy leépülő család ellentmondásán alapuló szlovák portréfilm. Mesterien terelt szemszögekből látunk viszont a vásznon egy hétköznapi konfliktust, ami az ábrázolás sokoldalúságától mégis érdekes és jelentős lesz.

 

Mi a nárcisztikus ember egyik fő ismérve? Az, hogy csak a maga érték-, fontosság- és eredményrendszerével képes másokat értelmezni és viszonyulni hozzájuk. Mindenki másban is önmagát látja, legalábbis keresi, és ha valakiben nem találja, akkor hevesen elutasítja, sőt akár rombolja is. Imrich nárcizmusa látszólag nem rombol, hanem épít. Méghozzá egy házat a lányának. Az apa gyermekére vetített életforgatókönyvének házát, a szülői ház telkén, Szlovákia egy álmos kisvárosában. A lánynak azonban más álmai vannak, amik Imrich nárcizmusából következően csak rosszak lehetnek. Eva 18 éves és az érettségi után nem szlovák főiskolára vágyik, hanem kalandos londoni au-pair állásra. Erre gyűjt már most.

 

Imrich nárcizmusa a helyzetéből is fakad. Felnőtt egy másik rendszerben, aminek általános paradigmáit egy új rendszer szőnyegként rántotta ki alóla, és nem maradt más számára, mint a kétségbeesett ragaszkodás azokhoz az értékhez, melyekben egyetlenként hitt. Pedig a szorgos-dolgos, tisztességes családfő pont a legklasszikusabb – minden társadalmi rendszerben előforduló – hiba mérgezésében él, egyáltalán nincs valódi kapcsolata a családjával. Míg kiszáradt, erőtlen felesége napról napra játssza ezt a meghunyászkodó szerepet a biztonság illúziójáért cserébe, a lányai nem teszik. Imrich már másodszor épít házat, az első lányának, Jananak is kezdte, de nem fejezte be. Jana szintén külföldre készült, majd pár év múlva kikötött három gyerekkel egy semmirekellő, de a maga módján ambiciózus férfi oldalán. Apja kitagadta.

 

Imrich nem tanult az előző esetből, és ugyanezt játssza második lányával is. Ez az utolsó esély. A film túlságosan is reális, kiábrándítóan. Egy olyan apa-lány kapcsolat portréja, amiből sajnos sok van a világban, és kaméleonként jelenik meg bármilyen társadalmi berendezkedés családmodelljeiben. Ez az eset, amikor az apa nem neveli, hanem tenyészti a gyermekét. A gyerek azonban, ha elég élelmes, megtalálja a kiskapukat. A filmben Eva a központi figura, akire mindvégig rávetül az apja árnyéka. Ez többnyire az állandóan rezgő módra állított telefonja szimbolikájával érvényesül. Végig kitűnően működik a tárgyak többletjelentése. Nem szájbarágósan, de szembetűnően.

 

Fenomenális, ahogy az A ház a szereplők műsoridejét beosztja. Ez már koreográfia! Mindenki annyiszor és annyira van jelen, hogy az egy tökéletesen gördülő, világos üzenetű történetet eredményezzen. Pedig egészen sok fontos alakkal dolgozik a forgatókönyv. Ott van például Eva angoltanárja, Jakub, akivel a lány részben valódibb apapótlóként viszonyt kezd. (Kissé klisésen később derül ki, hogy a férfi a tanára is egyben.) Újra meg újra előtérbe kerül a nővér és annak családja is, akik görbe tükörként mutatják, hogy mi lehet később a fiatalon még külföldi kalandról álmodozó lányokból, akiknek egy ponton kisiklik az élete. Jana figurája még magára a házra is új perspektívából világít rá, hiszen neki a földönfutó családjával már nagyon is jól jönne az az otthon, amit húga élből utasít el.