Eljött végre a Toy Story 3 ideje! Az 1995-ben az animációs filmek piacán új kategóriát teremtő mozi digitális szereplőgárdája tizenegy év hallgatás után tért vissza egy harmadik dicső kalandra és egy jókora adag nevettetésre.

 

A sikerfilmeknek már a második epizódjai is kétesélyesen célozzák meg a vásznat, még inkább a harmadik részek. Nagyon sok a velük szemben támasztott remény, sőt elvárás. Többnek, jobbnak, de legalább olyan jónak kell lenniük, mint az elődök. Hozni kell azok hangulatát, de újat is kell mutatni. Az utóbbit a folytatások gyakran túlzásba is viszik, sok harmadik rész hasal el azon, hogy meghaladja az újítás vagy a fokozás optimális mértékét. Animációk közül ebbe a hibába esett a Harmadik Shrek, de ez nem rettentette el a Pixart attól, hogy megmutassák, hogy néz ki az ő prezentálásukban egy igazi harmadik rész.

 

Valós időben tizenöt éve már, hogy Woody, a cowboy baba, és Buzz Lightyear, a papírdobozos űrhajós bebizonyították, hogy nem csak a Százholdas pagony termelhet gyerekszoba-celebeket a világon. A történet az eltelt időt ki is használja és szintén nagyjából tíz évet ugrik előre. A főszereplő játékok gazdája, Andy főiskolára készül és kollégiumba költözik. A szobáját a húgának adja. Kérdésessé lesz a korábbi kedvencek további sorsa.

 

A játékoknak is különböző életszakaszaik vannak: gyártás, üzletbe kerülés, gazdához jutás, az újdonság varázsának időszaka, hanyatlás, megunás, sőt kinövés. Miután az elsőket már mind vászonra dobta, most az utóbbi témakörét dolgozza fel megszemélyesített játékszemszögből a Toy Story sorozat. Az egykori kabalák tartanak attól, hogy mit tartogatnak számukra Andy beköszöntő egyetemi évei. Egy beképzelt kukaveszély miatt pedig jobbnak látják a maguk módján bűvölni a végzetüket. Megszöknek a közeli óvodába, amire Kánaánként tekintenek, hiszen ott sosem kell egy játéknak sem nyugdíjba mennie. Woody azonban elkeveredik és véletlenül másik gazdánál köt ki.

 

A csapat így ismét kettészakad, a történet részben egy lány gyerekszobában játszódik egy új kiscsapattal, részben pedig az óvoda sajátos játéktársadalmában, és hamarosan el is kezdődnek a bonyodalmak. A szereplők magja a már jól ismert csapat, Woody és Buzz vezénylésével. Ismertségükből kifolyólag érett humorforrások, társaikkal együtt. Ez a harmadik részek sikerességének egyik legcsúszósabb talaja: önreferens humorral tudnak mesélni a készítők, vagy pedig belevesznek az önklisékbe? Nem kell aggódni, itt nagyon jól összehozták. A szereplők csak kiforrottabbak lettek, játékbőrbe bújtatott emberszabású viszonyaik és viszályaik sok mosolyt, nevetést okoznak.

 

A régi karakterek közül nem mindenki bukkan fel, hiányzik pl. a Pásztorlány és Cerka. Helyettük új szereplőkkel gazdagodunk: az óvoda képviseletében, a málnaillatú főmufti nagymedve, kinek egykoron puha plüssborítása zord  bundává ázott és szennyeződött az évek során. Ő a vezér(egyéniség). Senki ne gondolja róla, hogy Micimackóra fog majd hasonlítani!

 

A legbravúrosabb párost Barbie és Ken alkotja. Pont úgy néznek ki, ahogy ismerjük őket, de a szerelmük jócskán más lesz, mint ahogy a kislányok elképzelik. A viszonylag sok rájuk eső játékidőn kívül a magukét is jól megkapják ironikus értelemben. Mellettük szerepel Babilla, a hatalmas játékbába, torz arccal, gigászi erővel, és sérülékeny gyermeklélekkel. A pálmavivő kisszereplő pedig Vigyor, a letargikus bohóc. Az ő monológja képezi paródia szempontból a film egyik csúcsjelenetét. Rajtuk kívül még sokan felvonulnak, az új gazda kedvencei, és az óvoda óriási létszámú játékpolgárai. A Toy Story 3 a Harmadik Shrekkel szemben nagyon jól elbírja a nagy karakterszámot. Mindenkinek helye van, és szerepe. Van, akinek csak kicsi, de a kézenfekvő szlogenhez nyúlva, a legkisebb is számít. Bárkihez, akit megmutatnak, tapad valamilyen találó vizuális vagy helyzetpoén, legyen az kedves vagy szatirikus.

 

Szerencsére senkit sem szerepeltetnek hatáskörén túl. A Pixarnál ebből a szempontból most nagyon jól bántak a patikamérleggel. Más tekintetben viszont kicsit túlmérték a porciót. A kisgyerekek számára talán túl apokaliptikus a tetőpont, a felnőtteknek számára pedig a záró akkord szentimentalizmusát affektálták túl. Szerencsére ezek a jelenetek eltörpülnek egy remekül sikerült, elődjeinél nagyobb szabású és fergetegesebb, de ugyanolyan kerek és márkahű epizódban. Az egyik leginkább felnőtt-kompatibilis Pixar mű, sok társánál dinamikusabb könnyedebb és belevalóbb. A gördülékeny (toy) sztori egyes pontjain szemtelenül nevetik arcba a különböző mozgóképműfajok sablonjait és az eltérő társadalmi berendezkedések és gazdasági jelenségek iróniái is élesen kiláthatók képsorokból. Az elődjeihez hasonló felépítésű és hangulatú forgatókönyv és rendezés teljesen naprakész, megjelennek a gyerekszobákban a mai korkellékek is, amik az első két részben még nem igazán domináltak: Mp3 lejátszó, laptop. Buksi kutya esetében ellenben látványos amortizáción mosolyoghatunk egy keserédeset.  

 

A Pixar tehát minden szempontból méltón jubilálja saját tizenöt éves alapkövét a CGI animációs filmek piacán. Nem egy tipikus, kihívóan Oscarhoz öltözött darabot prezentáltak, hanem igazi és szavatos lélekfilmet alkottak a két légy - egy csapás módszerrel: Egyszerre szórakoztató felnőttnek és gyereknek, klasszikus mese és üdítő vígjáték is egyben. És pont ebben rejlik és rejlett mindig is ennek a műfajnak a varázsa.

 

Fotó: port.hu