Meganyi videojátékból sikerült már több-kevesebb sikerrel mozifilmet készíteni – a legújabb hírek szerint az Angry Birds is erre a sorsra jut majd –, de ennyire retro játékhoz, mint a torpedó, még senki sem nyúlt hozzá mostanáig.

 

100 éve süllyedt el a Titanic, ennek „örömére” talán már a csapból is süllyedő hajók ömlenek ránk. Az újradimenzionált Titanic mellett a moziban most több okból is léket kapnak a tengeri járművek, ugyanis most érkezett a vászonra a Peter Berg (Hankock, Friday Night Lights – Pilot) által rendezett Csatahajó című sci-fi.

 

 

Egy játék adaptációjától általában nem várunk világmegváltó sztorit, de most legalább a készítők vették a fáradságot, hogy elrugaszkodjanak az eredeti játéktól, és így a nézőkben is csak halványan derenghetnek fel az unalmas matekórák, amikor a kockásfüzetből kitépett lapokat egymás elől eltakarva mormogtak társaiknak betűket és számokat.

 

Bár a kapott történet sablonos, de inkább olyan, mintha egyszerre két sablont tettek volna egymásra, amit körbevágva csak valami nagyjából kivehető alakzat bontakozott ki. Sok filmből ismerős lehet a főhős karaktere, akinek – mint általában – olyan teste és arca van, hogy egyszerűen megélne a modellkedésből. Bármit megtenne egy kis hancúrért, de – mint általában – semmit sem tesz meg a saját életének rendbetételéért. Aztán jön az isteni szikra, és – mint általában – jelentkezik valamilyen egyenruhás osztaghoz, jelen esetben a tengerészekhez.

 

A másik szál a világegyetemben elfoglalt helyünkről szól. Keresgélünk benne anélkül, hogy fel lennénk készülve arra, hogy mit találhatunk. Ráadásul nem is csendes léptekkel keressük a miénkhez hasonló bolygókat és civilizációkat, hanem szinte úgy strichelünk az univerzum sarkán, mintha bárkivel élveznénk a kapcsolatteremtést. Természetesen hívó szavunkra megjelennek az idegenek, akikre tüzet nyitunk még mielőtt bármit is tudnánk a szándékaikról. Innen pedig indul a csata, ha jó, ha nem.

 

 

Idén eddig nem sok film volt, amiben ne szerepelt volna Liam Neeson, hát ebből sem hiányzik, és korrekten játszik ugyan, de sem a megformálandó karaktere, sem a neki szentelt játékidő miatt nem ez a film lesz a szakmai csúcspontja. Rihanna viszont meglepően jól alakította a hétköznapi tengerészlányt. Valószínűleg nagyon vissza kellett fognia magát most, hogy nem villanthatott cicit, és nem válthatott hajszínt minden jelenetben, de legalább hihetően sikerült az átalakulása. Kíváncsian várjuk, hogy hamarosan énekel-e egy számot csatahajókról… valószínűleg ez a film sikerének függvénye lesz.

 

A készítők egyértelműen a látványba ölték a legtöbb pénzt és energiát. Ez pedig telitalálat lett: lélegzetelállító jelenetek, részletesen kidolgozott robbanások és rombolások jellemzik a filmet, mindezek tökéletes kameramozgásokkal és hangeffektekkel kísérve. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a harmadik dimenzió, de retrojátékhoz retrodimenziók dukálnak. Ez még mindig jobb, mint ha utólag konvertálták volna át a filmet néhány hét alatt, nagyobb csalódást okozva a drágább jegyet váltóknak.

 

 

Összegezve az alkotás leginkább a lélekben húsz év körülieknek ajánlható, ők egy-két adag nachos társaságában biztos élvezni fogják. A korhatár besorolásánál egyértelmű volt, hogy a mészárlás nem lesz horrorisztikus, és mivel nem lehet igazán megijedni a cselekmény során, ezért szívbetegek és gyengébb idegzetűek is megnézhetik. Egyébként sci-fi rajongóknak ez a film tökéletes előétel a június elején bemutatásra kerülő Alien előzményfilm, a Prometheus premierjéig. Utána pedig valószínűleg várhatjuk az amőbából készített legújabb mozifilmet is… talán az még háromdimenziós is lesz.

 

 

Fotó: port.hu