A Vizet az elefántnak az azonos című könyv alapján készült epikus film. Varázslatos atmoszférában játszódik 1931-ben, a jó és a rossz klasszikus mesebeli harcával, a vakító parádé mögötti romlott valósággal. Akinek inge, vegye magára!

 

1931 – gazdasági válság, alkoholtilalom. Az emberek keresik a kikapcsolódás, a gőzkieresztés új formáit. Népszerű jelenség ebben a korban egy vonaton utazó vándorcirkusz. Az élete küszöbén felnőtt árvává lett Jacob (Robert Pattinson – Alkonyat sorozat) potyautasként, tudatlanul csatlakozik korának egyik legnagyobb társulatához. Hamar kitapossa a saját helyét, majdnem diplomás állatorvosként. A cirkusz sajátos világa két rétegben is gyorsan feltárja magát előtte. Kívül csillog, belül rohad. A vezetője August (Christoph Waltz – Becstelen brigantyk, Zöld darázs) egy mikro-zsarnok, aki még a gyilkosságtól sem riad vissza. A még naiv Jacob eleinte barátságot épít vele, de a folyamatot a klasszikus csavar bonyolítja, beleszeret a főnök gyönyörű fiatal feleségébe, Marlenába (Reese Whiterspoon – Dr. Szöszi, A nyughatatlan, Honnan tudod?).

A film egyik központi eleme ugyan Jacob és Marlena szerelme, de ez nem viszi el egyedül a hátán az egészet. Ez a szál nem meglepő, nem árnyalt, csak klasszikusan hollywoodi, lányregényes, Titanic utánérzésű. A fiatalok a körülmények áldozataiként elvileg nem lehetnek egymáséi, de végül a nyomás ellenére is beteljesülnek a tilosban. Szerelmük nem maradhat következmények nélkül, ez (is) vezet a véres, gyilkos tetőpontig.

A másik enyhébben kidomborodó síkja a történetnek a cirkusz elnyomott háttérstábja, a maguk helyzetével, szemszögével. Kevés kidolgozott arc képviseli őket, talán csak Camel, az öreg alkesz, és Walter, a törpe. Ehhez jön hozzá a filmen és a porondon is plusz attrakcióként Rosie, a címszereplő orosz elefánt egész filmet meghatározó figurája. És mi áll össze mindezekből az elemekből: egy felemelő, sajátos atmoszférájú, de sablonos mozi szép képekkel, egy klasszikus Disneysen, túlságosan idealizált, bipolarizált epikus film. Aki realitást keres benne, az csalódni fog. Nagyjából olyan, mintha a Csillagport néznénk kicsit másképp: mese, csak nem mesebeli hősökkel. Reese Whiterspoon dívaságáért és az ábrázolt világért megéri megnézni, de ezeken kívül csak azoknak ajánlom, akik szeretik a klasszikus hollywoodi játékfilm stílust, hangsúlyos pillanatokkal, meseszerű dramaturgiával, századszor is ugyanolyan szerelmekkel.

Fotó: port.hu