„Bárki lehet hajléktalan, mégsem lesz bárki” – visszhangzik a fejemben Kepe Róbert, a Fedél Nélkül főszerkesztőjének mondata, miközben elhagyom a VII. kerületi szerkesztőséget.

 

 

A Fedél Nélkül egy segítő szándékkal létrejött újság, amelyet a hányatott sorsú emberek terjeszthetnek Budapest meghatározott területein, ezáltal pénzhez juthatnak. Az újság árát a vevő határozza meg.

 

Kepe Róberttel egy tréningterem kinézetű szobában ültünk le egy furcsa nagy asztal mellé.

 

Mióta szerkeszti az újságot?

 

2004 óta dolgozom főszerkesztőként, de a Menhely Alapítványnál vagyok már hosszú ideje.

 

Akkor ez tulajdonképpen egy munka? – teszem fel a logikus kérdést, mert akár önkéntes alapon is szerveződhetne, bár az igaz, hogy akkor nem lehetne ennyire intenzív.

 

Igen, alkalmazotti státuszban vagyok. Ketten csináljuk. De vannak önkéntesek, akik segítenek. Bárki lehet önkéntes. Először is egy beszélgetés során felmérjük, ki hova lenne alkalmas, milyen területre, és közös megegyezés alapján eldöntjük, hova kerüljön.

 

Kellenek is az önkéntesek – gondolom, hiszen két ember nehezen tudná ellátni azt a sok feladatot, amit a működéshez kell. Tulajdonképpen segítők nélkül nem lenne segítség.

 

Az újságba rendszeresen írnak hajléktalanok. De csak ők írhatnak?

 

Nem csak ők írhatnak, de zömében ők írnak. Azonban minden számban van egy-két írás nem hajléktalanok kezéből is. Megéri írni, ugyanis van egy művészeti pályázatunk, amelyben próza, vers és kép kategóriában indulhatnak a hajléktalanok, és kategóriánként 3-3 alkotást díjaz a zsűrink havonta, amely különféle nyereményekkel, pénzjutalommal jár. Valamint minden évben vannak díjkiosztók, ott személyesen is kapcsolatba lehet kerülni az újságba írókkal.

 

Kiből lehet terjesztő? Teszem azt, akár én is csinálhatnám?

Miért ne? Bárki terjeszthet – mondja mosolyogva. – Annyi, hogy a terjesztőknek meg kell felelniük a szabályzatnak. Meg van határozva, hol lehet terjeszteni. Egy ember két helyen dolgozhat. Ez azért fontos, hogy az emberek számára legyen egy biztos pont, ahol újsághoz juthatnak, valamint azért, mert ha átmennek egymás területére, akkor egymástól veszik el úgymond a pénzt.

 

Mi van azokkal, akik nem adják oda az újságot a pénzért cserébe?

 

Igen, ez egy nagy probléma. Az a helyzet, hogy aki elkezd koldulni, 1-2 napon belül egy társa vagy valaki felvilágosítja, hogy a magazinnal csinálja. Egy átlagos napon van kb. 100-150 terjesztő az utcákon és 300 koldus, ezzel sajnos nem tudunk mit kezdeni.

 

Tehát aki bejegyzett terjesztő, annál több lap van – kapom meg a választ és tényleg gyakrabban látni „egyújságos” koldust, mint „többújságos” terjesztőt.

 

Ha bejegyzett tag koldul az újsággal – volt már rá példa –, akkor először figyelmeztetjük, majd elvesszük az igazolványát. Onnantól kezdve kikerül a fennhatóságunk alól, és már nem tudjuk ellenőrizni, mit csinál.

 

Készségesen kihoz két Fedél Nélkül igazolványt. Az egyik kék, a másik piros.

 

Kéket a terjesztők, míg a pirosat a kiemelt terjesztők kapják.

 

Ránézek a kis papírokra, sok ember nyakában láttam ilyet, olyanokéban is, akikről az imént tudtam meg, hogy nem terjesztők.

 

Ezt nem lehet hamisítani?

 

A mai világban? Bármit lehet… – mondja, s egy mosoly jelenik meg a szája szegletében.

 

Vajon az újság terjesztése hozzásegíthet egy hajléktalant valamiféle jobb élethez?

 

Természetesen, ha intenzíven csinálja az ember. Ismerek olyan családanyát, aki évek óta ebből fizeti a lakbért.

 

Kíváncsi vagyok, mit gondol egy olyan ember a hajléktalanokról, aki nap mint nap velük foglalkozik, ismeri az élettörténetüket, hallja a hangjukat, átérzi a helyzetüket.

 

Bárki lehet hajléktalan?

 

Erre nincs válasz. Természetesen bárki lehet hajléktalan, mégsem lesz bárki. Tehát így alakul, elveszti a házát, elválnak, kitagadják, satöbbi.

 

Én is hasonlókra gondoltam, de vajon vannak-e furcsa esetek?

 

Ott van B. Tibi bácsi. Amikor találkoztam vele, 75 éves volt. Régen kint élt Amerikában, tőzsdézett, teli volt pénzzel, aztán elvesztette mindenét. Idegösszeomlást kapott, pszichiáterhez került. Aztán valamilyen oknál fogva úgy döntött, hazaköltözik hajléktalannak. Olyan nyugdíja volt, amiből simán eléldegélhetett volna, ő mégis ezt választotta. Aztán volt még egy különös eset. Az egész család alkoholista volt, és az ember úgy döntött, hogy ő dacból nem iszik. A családja megharagudott rá, hogy nem veszi ki a részét a közös programokból – ami az ivászat volt legfőképpen –, emiatt kitagadták. Tehát mindenféle eset előfordul.

 

„Bárki lehet hajléktalan, még sem lesz bárki” – visszhangzik a fejemben Kepe Róbert mondata miután megköszönöm neki a felvilágosítást, majd kilépek a szerkesztőség ajtaján.