 Tipikusan amerikai – óvatosan bánok ezzel a kifejezéssel, mert filmkritikai jelzőként sajnos elcsépeltebb már, mint a filmek, amiket illetnek vele. Kate Hudson rákos romantikus dramédiája azonban minden mást kizáróan illeszkedik ebbe a sablonba, ahogy sok másikba is.
Kettős érzés egy ilyen tematikájú filmet kritizálni, mert zsigeri szinten könnyen tiszteletet ébreszt, hogy valaki egyáltalán hozzá mert nyúlni a témakörhöz, amiben világszerte sok ember elnehezítetten érintett. Rák – az élet illékonysága, a halál árnyékában élés, leépülés, és mégis pozitívnak maradni az utolsó óráig. Felelősségteljes gondolati csomópont ez, és jó szándék lelket tartóan bemutatni próbálni. Az mégsem maradhat szó nélkül, ha valaki annyira elrontja a próbálkozást, mint ahogy egy főként TV-s múltú rendező egy kezdő forgatókönyv-írónő művéből tette.
A film alapköveként elhelyeznek egy szándék szinten pozitív és pörgős, megvalósulási szinten idegesítő és túlaffektált eredetieskedő főhősnőt. Abból a szempontból hiteles ő, hogy tényleg sok ilyen futkos a világban, de ahogy az élet színpadán, úgy filmvásznon is nehéz szimpátiát érezni irántuk. Ez a lány, Marley (Kate Hudson – Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt, Majdnem híres) a rohanó világ futószalagján él, de közben mégis érzékeny, fogékony az élet minden rezdülésére. Viaszszoborba formázott mása a saját sztereotípiájának: kettős viszonya van a túltörődő anyjával (Kathy Bates – Sült, zöld paradicsom) és romlott kapcsolata az őt titokban szerető, de látszólag közömbös apjával (Treat Williams - Hair). Vágyik a nagy szerelemre, de csak titokban és egy éjszakás kapcsolatokkal kompenzál. Ekkor jön a rák, ami mindent helyre tesz.
 Minden innentől elhangzó mondat és minden további mozzanat és szereplő is sablon, sablon, sablon. És rossz sablon, megunt és irreális. Az egyetlen tényező, amivel alapjaiban pikáns helyzetet hoznak létre, az, hogy pont az onkológusával kezd ki Marley a diagnózis után, és hiába az etika, a doki belemegy. Vele indul meg a modern, fordított Love Story betétdráma. Ez még termékeny talaj is lehetett volna, ha az orvos karakterét nem rontották volna el szintén. Egy esetlen nyámnyila, akiben kihívás bármi érdekeset és vonzót is találni. A karaktereik pedig nemcsak nem illenek egymáshoz, hanem a valóságban egyenesen kioltanák egymást. Kapcsolatuknak semmi kémiája és hitele nincs. Olyanok, mintha egy gepárdot meg egy nyulat párosítanánk. Bárgyú filmes „szerelem”.
Irodalmi kerettel is próbálkozik az Egy kis mennyország. Whoppi Goldberg Isten képben jelenik meg (mert ugye Isten olyan alakot ölt, amilyennek látni szeretnéd – kínos!) és teljesíti Marley három kívánságát (aú!), melyek, láss csodát, sorra megvalósulnak. A lány átéli a csodát, az elmúló élete szebb lesz, mint bármikor azelőtt! Ez üzenetként is szép lehetne, de félresikerül, mivel a valóságban nem működik. A legtöbb rákos néző nem nyer a lottón. És bár az életféltésből és halálközelségből levont tanulságok és életreformok biztatóan hathatnának, a túlrózsaszínezett környezetben inkább életidegenné lesznek és visszafelé sülnek el, „csak a filmekben” mellékzöngével. A témaválasztás önmagában jó volt, csak kár, hogy a megfelelés konformszíneit öltötte magára a giccs túlzó árnyalataival. Folyamatosan szépíti magát mesterségesen, mégsem lesz szép, mert annyira ál.
Fotó: port.hu
|
