Egy faluban semmi sem maradhat titokban. Ülnek az asszonyok az (egyetlen ámde hamisítatlan) főutcán, és elcsípett szavaikból világos… Turi Dani és Julcsa? Ki ne tudna róla?

 

Ez a zárt, személyes és közvetlen közösségek áldása és átka. Információ kell valamelyik szomszédról? Nem sok utánjárással megtudjuk. Nem akarunk információhoz jutni valamelyik ismerősről, aki érzékenyen érint? Semmi utánajárással úgyis megtudjuk azt is. Persze kisvárosból felkerülve egy nagyobba hirtelen minden személytelenné válik. Azt sem tudjuk, kivel utazunk együtt a buszon, pláne, ki a közvetlen munkatársunk, osztálytársunk.

Na, persze nem így a globális falu 2-8 Mb/s sávszélességű szupersztádáján. Az új W³-generáció életformája netremete. Minden információ a birtokában van ismerőseiről és a világról. Ha akarja, ha nem, szembejön vele a kért és a kéretlen információ, legfőképpen akkor, ha csak belecsöppen egy-egy közösségi oldal világába és nem követi értő szemmel az adatvédelmi beállításokat, szűrőket, satöbbit. Bedarál az infó, vigyázat!

 

Van az úgy, hogy nem akarod. És van, hogy megrögzötten vadászod. Csak egy példa? Szakítás. Még ki sem hűlt a hidegzuhany rajtad átfutó forrósága a szakítási rituálé után, de már csattog a billentyűzet: át kell állítania a családi állapotot, ki kell írni „egyedülálló”, le kell venni a közös képeket, ki kell írni blogba, twitterre, csiripre, yamm!-ra a tragédiát, válaszolni kell a hozzászólásokra, sírni is kell valamikor a barátnőknek telefonban, és persze sort kell keríteni a csokiba fulladásra is. A szenvedés annál átélhetőbb, minél látványosabb.

 

Ez ki is meríti általában az első reakciót. Aztán szépen fokozatosan eljönnek a gyászreakció következő lépcsőfokai. Jó esetben a krízisen úgy jutunk túl, hogy konstruktívan épülünk tovább.

Kivéve, amikor az elfogadás érzékeny kötéltánca idején rutinból belépsz valamelyik közösségi portálra, ahol – ha nem voltál elég körültekintő és nem tiltottad kapásból keresztbe a gaz Szakítót – kérdés és empátia nélkül rivall a szemedbe egy ocsmány rózsaszín szívecske „kapcsolatban” felirattal. Súlyosbító körülmény, amikor a „vele:” után meg is nézheted, ki az újdonsült barátnő.

Na, és itt kezdődik minden elölről. Ha eddig nem is tiltottad volna le az exedet, akkor most gondolkodás nélkül ez következik, drasztikusabb lépés: le is törlöd az ismerősök közöl. Mindent vagy semmit alapon. Mint az oviban: „nem leszek a barátod.” Elaborált akciótervben az is szerepel, hogy még a közös ismerősöket is karanténba zárod, nehogy egy óvatlan hozzászólás, közös fénykép lekaparja a szívvarratot, mert csak még csúnyábban hegesedik.

 

Nézzünk egy másik tipikus esetet. Megtörtént a szakítási rituálé. Közös megegyezés. Fáj, fáj, de azért már nincs óvodás viselkedés. Látszólag. Hiszen mivel telik titokban egy-egy este rutinköre a neten? A facebookon az Ex adatlapjának ellenőrzése, hírfolyamának csekkolása, fényképeinek lementése – szigorúan a biztonság kedvéért –, a blogját naponta legalább négyszer, de inkább hatszor ellenőrzöd, hogy van-e új bejegyzés, twittert beállítottad a telefonra is, ha érkezik egy netgondolat tőle, elsők között értesülj felőle. Hála az égnek a neten mindennek nyoma van, főleg most a google új adatvédelmi változtatásai után, tehát legalább kétnaponta ellenőrzöd a nevét (és minden nicknevét), hogy feltérképezd, Exed hol hagyott nyomot a globális faluban. Picasa, devinatArt, fórumhozzászólások, 10 évvel ezelőtti blogjának rothadásnak indult bejegyzései… Természetesen tájékozott leszel barátai tevékenységeiben is, közös hobbik, klubok, sportok és Exed egyesületeinek fényképeit is lelkesen rajongod nap mint nap.

 

Kiművelt képességeid egy magánnyomozó kvalitásaival vetekednek, hiszen előtted nem maradhat semmi titokban. Kivéve, ha egyszer azzal szembesülsz, hogy iwiw-en nem elérhető, facebookon „csak bizonyos információkat tett közzé” számodra, twitteren egy kis lakat védi a hírfolyamát… A szakításkor átélt forró hidegzuhany semmi ahhoz képest, amikor szembesülsz a ténnyel: Exed letiltott.

Ideje új hobbi után nézni.