Gyakran nézzük a híreket a balesetekről, a tragédiákról, a mészárlásokról, és természetes módon az fordul meg az ember fejében, hogy de jó, hogy velem ilyen soha nem történt. Egészen addig, amíg túl közel nem kerülünk egy ilyen esethez.

 

Csörög a telefon. A hang a vonal másik végén izgatott mesélésbe kezd. A történetből végül sikerül kihámozni, hogy bizony csak hajszállal került el egy autóbalesetet. Rögtön utána is nézünk, írtak-e erről valamit az interneten.

 

A veszélyes autós bizony bekerült a hírekbe. Három emberéletet követelt öngyilkos hajszája. Nem a legönzetlenebb gondolat, bár mindenképpen emberi, ami először megfordul ilyenkor a fejünkben: Hálás vagyok, hogy nem az én ismerősöm sérült meg. Ő már nem vette ilyen könnyedén a dolgot. Tépelődni kezdett, vajon mit tehetett volna, hiába tudta, hogy nem jutott volna semmire.

 

A katasztrófák során talán a túlélőknek a legnehezebb. Hiába nem lehet gátat emelni a szökőárnak, hiába nem lehet megdermeszteni a földet földrengéskor, hiába nem lehet eltorlaszolni a vulkánt kitöréskor, mégis minden alkalommal megpróbáljuk. Minden alkalommal csúfos kudarcot vallva. Véghezviszünk bármit, ami emberileg lehetséges, hogy utána tiszta lelkiismerettel nézhessünk szembe az új nappal, és azt mondhassuk, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

 

Bár sokan nem így gondolják, de az ember által okozott tragédiák is ilyen katasztrófák. A túlélők nem tudtak volna csinálni semmit, hogy megakadályozzák. Ha valaki igazán le akarja lőni a vele egy iskolába járókat, ha valaki tényleg bele akar vezetni egy repülőt egy épületbe, ha valaki minden áron másokat is magával akar vinni a túlvilágra, akkor arról nem fog tudni senki, csak mikor már késő.

 

A túlélők gyászolnak. A túlélők megrettennek, hogy akár ők is lehettek volna. A túlélők néha azt kívánják, hogy bárcsak ők lettek volna. De így vagy úgy, a túlélők igenis élnek, így tovább kell lépniük, folytatni kell az életüket. Remélhetőleg úgy, hogy ők maguk soha nem okoznak katasztrófát.