Tanulni. Tudni. Okosság, bölcsesség, intellektus. Mikor, melyik? A spirituális vezetők azt tartják, ne kívülről, hanem belülről tanuljunk. Hogyan csináljuk mindezt?

 

Hunyjuk le a szemünket és szólítsuk fel a bennünk élő Mestert, hogy inkognitóját elhagyva vezessen el minket a kifogyhatatlan fényforráshoz? Továbbá hogyan süllyesszük be belső építészeti struktúránkba a kívülről érkező hatásokat? Popper Péter szerint kételkedve. Soha ne vegyük készpénznek azt, amit látunk, hallunk, olvasunk. De meg kell találni a határt.

 

Odáig azért mégsem juthatunk el, hogy az irodában, ahol dolgozunk, kételkedni kezdjünk abban, hogy valóban dolgozunk-e. És a kollégák valóban emberek-e, vagy egyéb, megnevezhetetlen lények. Persze azon már érdemes töprengeni, hogy a munkánk milyen szempontból fontos, és valójában milyen hasznot hajt. Ahogy azon is, hogy - még ha emberek is a kollégáink -, mindannyian egy másik valóságot vélnek igaznak.

 

Minden emberre különbözőképpen hat egy-egy cikk vagy egy könyv. Olyan üzeneteket vesz fel belőlük, amelyekre éppen nyitott. Egy fantasztikus kalandregény egyeseket hétköznapi jedi-lovaggá üt, akik képzelt fénykardjukkal vágják az utat, de mások számára kaput nyitnak olyan dimenziókhoz, amelyek logikátlanul logikusan tárják fel az emberiség új lehetőségeit. És vannak olyanok is, akik a vámpírirodalom alapján besorolják magukat a vérfarkasok csoportjába. Mert valakikhez tartozni jó. Azt hajlamosak vagyunk elfelejteni azonban, hogy valakikhez tartozásunk egyben olyan tartozás is, amit illő kiegyenlítenünk.

 

Tehát innen a tézis, hogy ne tartozz sehová, ne kövess senkit. Őrizd meg szuverenitásodat. Kicsit itt is légy, kicsit ott is, kicsit mindenhol, mégis soha sehol. Olvasd el a könyvet, de szállj vitába vele, futtasd végig a rendszereden, és ahol vírus lesz, ott úgyis jelez a tűzfal. Vagy a bennünk élő inkognitós Mester.

 

Ahogy kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent. Sok intelligens ember élete végéig abban a hitben analizál, elemez, boncol és firtat, hogy bőven elég betenni a fejünkbe az információkat, mint egy árufeltöltő, felpakolni a különböző osztályok különböző termékeit. Így lesz meg a három diploma és a négy nyelvvizsga. Ám az intelligens űrben egyszer csak zűr támad, amikor négyrét kellene vágni egy darab fát, vagy túl hosszú a nadrágszár, esetleg főzni kellene. Rengeteg apróságot el tudnánk intézni saját kezűleg is. Tévhit az, hogy csak és kizárólag eleve fodrásznak születik valaki, vagy szakácsnak, vagy varrónőnek. Mindennek születünk, nem?

 

Végül rájövünk, hogy mások tapasztalatai által magunktól tanulunk. Mi szabjuk meg, hogy egy tevékenységet el akarunk-e sajátítani, vagy nem. Ahogy azt is, hogy egy gondolatot elfogadunk-e igaznak vagy sem. Az iskolák sem kételkedni tanítanak, hanem kulturált gépekké változtatnak. A bizonyosságokat erőltetik. Nem azt tanítják, hogyan tanuljunk, hanem azt, hogy mit. Nem azt tanítják, hogyan járjunk utána, hanem azt, hogy álljunk meg, mert itt van a könyvben az egyetlen megoldás.