Sok múlik a lábainkon. Látszólag aránytalanul sok. Különösen amikor oda kell érnünk valahová. Amikor késésben vagyunk. Amikor el kéne vonszolnunk magunkat a sarki boltig, mert elfelejtettünk venni valami fontosat. Amikor fejvesztve rohanunk, hogy elérjük a buszt. Hiába élünk a 21. században, az autók, repülők, egyéb hipermodern járművek korában, vannak utak, melyeket nem spórolhatunk meg magunknak, amikor szükség van arra, hogy saját erőnkből jussunk el egyik helyről a másikra.

 

Ilyenkor az embert húzza lefelé régi jó ismerőse, a gravitáció. Pedig már kezdett elfeledkezni róla, hiszen minden ez ellen dolgozik. Valahogy nem gondolt a nehézségi erőre akkor, amikor a kocsijával száguldott, felszállt a repülőgéppel, felugrott a villamosra vagy épp a körhintán sikított. Akkor nem érezte, hogy súlya van, amiért ő felelős, amit neki kell odébbraknia. Csak hagyta, hogy odébbtegyék vagy odébbtegye valamilyen gép. Aztán egyszercsak jön egy furcsa szituáció, például egy forgalmi dugó, egy defekt, egy sétálós randi vagy épp egy hosszúra nyúlt, gyaloglós városnézés, és az ember újra érzi, hogy végső soron a lábaira van utalva. Mihez is kezdene nélkülük?

 

Aztán másnap megint elfeledkezik erről, amikor beindítja a kocsit, felül a villamosra, elindul vele a vonat. Ismét súlytalan lesz, mert nem ő viszi magát, hanem mások viszik. Milyen könnyű is áthidalni a térbeli távolságokat, ha csak hagynunk kell azt, hogy valaki vagy valami nap mint nap legyőzze helyettünk a fizikai világ ellenállását!

 

De akkor hogyan lehetséges az, hogy máskor meg olyan rém nehéz megtenni akár két lépésnyi távolságot is? Például amikor átmehetnénk a néhány kilométerre lakó szüleinkhez, hogy elbeszélgessünk velük egy kicsit. Amikor átcsöngethetnénk a fájós lábú szomszéd nénihez, hogy megkérdezzük, tudunk-e valamit segíteni. Amikor a zebránál megáll mellettünk egy vak ember, és mi mégsem merünk odalépni hozzá. Amikor a szomszéd szobában sír valaki, akit egy öleléssel megvigasztalhatnánk. Amikor bocsánatot kellene kérnünk valamiért. Amikor csak egy karnyújtásnyira vagyunk valakitől, akire régóta vágyunk és mindennél jobban szeretnénk megcsókolni.

 

A külső ellenállásokat nap mint nap legyőzik helyettünk. Talán ez tett minket olyan kényelmessé, hogy a belső ellenállásokat sokszor meg sem próbáljuk leküzdeni?

 

Fotó: Frappa