Beszélgetek. Ami talán vagyok, átadom a szóba burkolt gondolatban. A gondolat nem én vagyok, csak hatunk egymásra. Látszólag belőlem jön, de a környezet oltja belém. És én – kimondva – vissza belé.

Beszélgetek. Figyelmet adok, hogy amit mondani akar, úgy mondhassa, hogy akarjam, hogy akarja… A beszélgetés előszobája, ha figyelek a másikra.

Beszélgetek. Figyelmet kapok. Érzem, hogy amit mondani akarok, az talán fontos. Segít, hogy elmondhassam. Figyelmi energiája hozza lendületbe az addig egyenes vonalú, egyenletes mozgású szinte-semmit.

Beszélgetek. Szeretném, ha figyelne. Nem érzem, hogy amit mondani akarok, az fontos lehet neki. (Hogy fontos lennék neki.) Nem segít, hogy elmondhassam. Nemfigyelmi energiája a fal és az egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgású immár-valami nagy csattanással szilánkokra hullik.

Beszélgetnék. De honnan tudhatom, hogy a másik nem él vissza a kiszolgáltatott helyzettel, amikor a gondolatcserében sokszor a lényeg/k cseréje a cél. A gondolat, ha nem is én vagyok, de belőlem mutat meg valamit. Az vajon igazi beszélgetés, ha biztonságban érzem magam, mert figyelmet adok és kapok?

 

Az iskolában csak a lényeget nem tanítják meg. Azt, hogy miképp kell kérdezni, csak azt, miképp lehet válaszolni. Azt sem feltétlenül, miképp kell együttműködni, csak azt, miképp lehet valakit felülmúlni. És azt főleg nem, miképp lehet beszélgetni, csak azt, hogyan kell beszélni.