Immanuel Kant (1724–1804) német idealista gondolkodó legszélesebb körben ismert tétele egy esztétikai tárgyú kijelentés: „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Etikájának ennél jóval bonyolultabb, és nagyon „frappáns” fogalma a titokzatos kategorikus imperatívusz, amely tulajdonképpen a „hogyan, mi szerint élj” kérdésre adott válasz – na nem az életmódmagazinok stílusában.

 

Amikor Kant azt keresi, hogyan határozhatnánk meg, mi mozgassa az embert cselekedeteiben – így, felszólító módban! –, akkor valami olyat keres, aminek nincs köze a tapasztaláshoz, és semmiképp sem valami kívülről jövő. Mit jelent ez? A priori, tapasztalat előtti, amiről szó lesz, hiszen gondoljunk bele, nem is rendelkezhetünk minden szituációról valamilyen előzetes tapasztalattal, ami segítene eldönteni, hogy ott és akkor hogyan viselkedjünk. Ha a sarki fűszeres átvert tíz forinttal, lehet, hogy legközelebb máshol vásárolok – de mi a következtetés, amit a tapasztalatomból levonhatok? „Ilyen ez a Géza fűszeres…”? „Ilyenek a sarki fűszeresek?” „Ilyen ez a vásárlás?” Esetleg: „Ez van, ha szerdán vásárol az ember…”? Szubjektíven ítéljük meg az egyes helyzeteket, ám Kant olyan erkölcsi szabályt kíván alkotni, amelynek érvényessége minden emberre, mindenkor kiterjed.

 

Természetesen a külvilággal, a többi emberrel nagyon fontos kapcsolatban van. A morál mint olyan, csak az emberé: a növények, állatok viselkedését nem befolyásolják erkölcsi megfontolások. Hogyan hangzik tehát az egyetemes érvényű erkölcsi törvény? „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen”. Ne a boldogságra vagy valamilyen cél elérésére törekedve: ha így cselekednénk, voltaképpen hajlamainkat, a nekünk kellemest, tehát valami szubjektívet követnénk csupán, amiből aligha állhat össze bármilyen általános erkölcsi rend. Az erkölcsi törvénynek feltétlennek (azaz „kategorikusnak”) kell lennie, nem lehet hipotetikus („ha ezt akarom, akkor így, ha azt akarom, akkor úgy…”) szerkezetű. Kötelességből kell követnünk, mondja Kant, de még nem is ez az, amitől olyan félelmetesen szigorú lesz.

 

Kant teljesen magára hagyja az embert, de úgy, hogy egyúttal a legteljesebb mértékben a „mások” világához köti. Akaratod maximájának, azaz elvének megalkotását, a „hogyan viselkedj” eldöntését egészen rád bízza, és semmi „konkrétat” nem ad támpontul, csupán a formális keretet határozza meg. Ezzel viszont igen nagy terhet ró rád. Bármit teszel, mérlegeld: akarnád-e, hogy mindig mindenki így tegyen? Vagyis ha másokat is az az elv mozgatna, ami téged ott és akkor, saját meglátásod szerint működhetne-e a világ? Lehetne-e ez az elv általános akarat?

 

Kant bölcs parancsa túlzás nélkül zseniális, és mindig érdemes rá vissza-visszagondolni. Belső törvényadásunk olyan legyen, hogy azt mindenki más belső törvényadásaként is el tudjuk képzelni, helyesnek tartsuk. Ennyi az egész, és máris működik a társadalom, funkcionálnak emberi viszonyaink - mondhatnánk, ha ez ilyen egyszerű volna. Ám a külső zajban mindig, következetesen a belső hangra hallgatni, mert azt szilárdan olyannak tudhatni, ami másokra nézve kizárólag jót sugallhat, igen nehéz feladata az embernek… ha nem a legnehezebb.