Minden anya tudja, ahány csemetéje, annyi féle. Néha látni véljük bennük nagyanyánk vonásait, az anyósunk rigolyáit, de egy biztos, a kis lurkóknak saját egyéniségük van.

             

A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk azt, hogy az almamagból csak almafa lehet és körtéb?l csak körte. Ámbár gyermekeinkt?l hajlamosak vagyunk alaptermészetükt?l eltér? dolgokat elvárni. S?t, támogatjuk, naponta rávesszük ?ket erre, és akkor kapnak „oké vagy” elismerést, ha legalább igyekszenek a kis drágák a nemes célnak megfelelni. A cél többnyire az, ami nekünk nem ment régen, vagy ami értékrendünk szerint jó dolognak számít.

 

Ha saját magunkba nézünk, pontosan tudjuk, hogy vagyunk valamilyenek, és az istennek sem tudunk másmilyenek lenni, hiába a nagy igyekezet. Persze, lehet fejl?dni, és ha nagyon ügyeskedünk, még sikerül is. De magunkban meg nem lév? dolgokat nem tudunk el?varázsolni, és nagy valószín?séggel ez így is van jól.

 

Lujza baba úgy közlekedett négykézláb végig a folyosón, hogy tenyerének csattogása a dobpergéshez hasonlított. Bármit kitaláltam, partner volt benne, s ha ? eszelt ki egy újabb huncutságot, szemmel láthatóan majd szétdurrantotta az élvezet. Lassan egy éve nem láttam, de gyorsan csattanó tenyere most is a fülemben cseng, kalandkedvel? egyénisége a szívem csücske lett.

 

Ha a harmincas évei felé újra találkozom vele és felismerem az életében ugyanezt az energikusságot, gyorsaságot, élvezetet és lendületet, akkor nyertes. Sikerült elhinnie magáról, hogy akkor „oké” ha önmagát adja, és ez a temperamentum lényegében az ? talentuma. De ha a táskájában vérnyomás csökkent? lesz vagy nyugtató, akkor sok mindent feladott magából. És lencse próbált lenni lehengerl? görögdinnye helyett, mert a „lencse jobban boldogul a világban” bölcseletre hallgatott.

 

Pedig nem lehetünk mások, csak amilyennek születtünk. A magban már benne vannak lehet?ségeink és buktatóink karöltve. Az, hogy egész életünkben min szorgoskodunk, rajtunk áll, a tudatosságunkon. A nagy kérdés abban rejlik, felismerjük-e a magot, a saját adottságainkat?

Fordítunk-e elég figyelmet az önismeretre, önmagunk elemezgetésére. Belenézünk-e minden tükörbe, amit elénk tartanak tárasaink. Tudunk-e el?nyt kovácsolni abból, amilyenek vagyunk, vagy gy?löljük magunkat.

 

Hogy kiben mennyi kalandszellem van, az már életünk els? percében kiderül.

Születésünk pillanatában, az els? lélegzetvétellel magunkba szívjuk az univerzum aktuális rezgését, és ez meghatározó. Az élet sok mindent javíthat és ronthat rajtunk, de van, amit ki nem irthat.

A vízönt? korszaka legy?zte az id?t, meghódította a teret. Másodpercek alatt küldünk levelet a világ túlsó végére. Telefonálunk nap mint nap, bármilyen messzire, hordozható kis készülékekkel. Repülünk a föld fölött. Mindezek pontos hátterét nem ismerjük, nem is szoktunk gondolkodni rajta. De használjuk, mert hasznosak. Ezek emberi találmányok és vannak, akik értik is m?ködésüket. Mégis kétségeink támadnak azon a kijelentésen, miszerint a „nagy id? órája”, a Naprendszer bolygói letérképezik saját pszichénket. Vagyis, hogy az egyéni születési képletnek hozzáért?, helyes magyarázata segíthet boldogulni a nagybet?s életben…

 

Pedig nem árt, ha tudjuk, mit ne várjunk el magunktól vagy gyermekünkt?l. Így talán nem életünk delén jövünk rá, hogy egész életemben „lencse” próbáltam lenni, pedig a „dinnye” a zsigereimben lenne. Nehéz elhinni, hogy minden, amit használnunk kell az életben, a tarsolyunkban van. A probléma gyökere abban rejlik, hogy azt figyeljük, mi nincs a tarsolyban, s nem azzal kezdünk valamit, ami benne van. Pedig ott lakozik minden lehet?ség a természetünkben, még akkor is, ha a szomszéd kertje mindig zöldebb - legalábbis annak t?nik.

 

Fotó: Somló Ádám