A múlttal való azonosulás káros hatásairól média szerte nagyon sokat hallhatunk. Igaz is, meg nem is. A múlt csak annyiban létezik, amennyit és ahogyan magunkhoz veszünk belőle.

 

Tapasztalatok, élmények gyűjteménye, amelyek sajnos, vagy nem sajnos, abban a formában konzerválódnak, amelyben befogadtuk őket. Nagyon fontos a befogadás, a feldolgozás minősége, amelyet viszont mindig csak az adott jelenben tudunk megtenni. Legalábbis jobb akkor, mint utólag.

 

A jövő olyasvalami, ami mesterien képes eltakarni a jelent. Elénk áll, bele az arcunkba, mint egy erőszakos idegen. A múlt pedig igyekszik visszahúzni, visszatartani minket, mint valami sötét őrmester. A pesszimisták táborát a múlt tartja vissza, az optimisták tisztánlátását pedig a jövő akadályozza meg. Az arany középút a jelen. Aki jelen van, egyik táborba sem sorolható. Gyakran hangzik el, hogy változtassuk meg a jövőt! Hangzatos szónoklat ez, ami azért veszélyes, mert sokan úgy akarják megváltoztatni azt, hogy a cselekvést is másnapra halasztják. Hiszen a jövő olyan távol van. Holott nincs is jövő. A jövő a jelen. A jelen pillanat eseményei, döntései és cselekedetei. A jövő ma van. Nincs holnap. Ezért fontos, hogy a jelenünket próbáljuk megváltoztatni, aszerint, amit elérni szeretnénk.  

A dolgokat igyekszünk jól összekuszálni, hogy aztán legyen magyarázatunk arra, miért nem azt csináljuk, amit kellene.

Nem írok, mert... Most nem tudok, mert... Hiába...Én megpróbáltam, csak az a baj, hogy…

Mentegetőzünk:

Sohasem leszek jó író, mert...

Magyarázzuk és magyarázzuk, vég nélkül. Az agy körmönfontan, hátulról támad, amikor a félelem irányítja. No de miért félünk attól, amire vágyunk? Nem vagyunk benne biztosak, hogy ezt akarjuk? Hogy nekünk való lenne?

A vágy nem véletlenül szólal meg, de csak akkor válhat valóra, ha legyőzi a félelmet. Félelmünk pedig az esetleges kudarctól van. Érdemes apránként felfedezni és közelebb hozni a félelem tárgyát, és megkérdezni magunktól:

A legtöbb esetben cselekvés útján való tanulással, tehát gyakorlással. Éppen úgy, mint amikor a kisbaba járni tanul. Pedig ő is bámulhatná a felnőtteket tátott szájjal, és mondhatná:

És álmodozhatna a végtelenségig.

De kombinálhatna úgy is:

- Bezzeg ők tudnak járni. Csak azért, mert már felnőttek. Nekem sokkal kevesebb esélyem van rá, hiszen ők sokkal erősebbek. Ez esélyegyenlőtlenség. Be kellene őket perelni. Némelyik meg sem érdemli.

És duzzoghatna egész életében.

És reagálhatna így is:

- Milyen jó lenne, ha valaki jönne, és oda vinne, ahová akarom. Járni? Ugyan, én nem töröm magam. Vannak itt olyanok, akik a két szép szemem kedvéért szívesen megteszik helyettem.

És a függőség függőjévé válna.

Szerencsére a kisbabák okosabbak nálunk, és teszik, amit tenni akarnak.

 

Ám mi, felnőttek, már minden logikánkat és intellektusunkat be tudjuk vetni annak érdekében, hogyan ne tegyük azt, amit kellene. Mindez a komédia csak azért, mert félünk a kudarctól. A kisgyereknek még nincsenek olyan beidegződései, mint:

Vajon mit szólnak majd a többiek, amikor elesek?

Mi mindent egyből akarunk tudni. Átmenet nélkül. Kudarcmentesen. Nehogy beégjünk. Pedig a beégés is része a sikernek. Bármily paradox.

 

Ha valamit el akarunk érni, változtassuk meg a jelent! Kapjuk rajta magunkat a kifogásainkon, gondoljuk át, mi okozza a félelmet, és barátkozzunk meg vele. Amint legyőzzük a félelmet, a mögénk settenkedő, bénító okoskodást is száműztük. Nem marad más, mint a cselekvés, amellyel hatást gyakorolunk mindenre, és a haza fényre derül.