Cipők. De nem olyanok ám, amit mi hordunk, annál sokkal súlyosabbak! A földbe gyökerezett félelem szimbólumai. A halál előtti utolsó szívdobbanások, lépések és sóhajok emlékező-cipői. Sokat mondanak. Nem csak halálról, de életről is. Arról az életről, amely felett más ember nem dönthet. Csak mi, magunk.

Mindenkinek van egy igazsága, amely alapján az életét éli, amelynek a mindennapjait szenteli. És van egy nemzetisége, egy bőre vagy egy gödröcske az arcán, anyajegye a bal térdkalácsán, sebhely a halántékán. A gyilkosnak az a meggyőződése, hogy ölnie kell, a Dunának meg az, hogy folynia. S ahogy hömpölyög, a napfény megcsillantja a cseppjeiben rejlő legendákat, mint egy tükör, ezerféle arcainkat mutatva meg nekünk. 

 

Sétálgatva a rakparton, eszembe jutnak az áldozatok, akiket származásuk ítélt halálra, vagy egyszerűen a hatalom kénye-kedve. Származás. Hm. Valószínűnek tartom, hogy a legtöbb ember származását tekintve az anyaméhből érkezett, mondhatni Anyaországból. Pici kis jövevényként kezdjük, egyetlen és megismételhetetlen sorsunkat. Még nem tudunk semmit. Világunk kialakulatlan és mégis kész. Aztán, ahogy felnőtté válunk, kezdjük elfelejteni, honnan jöttünk.

 

Ahogy azt is, hogy hová tartunk.

 

Radnóti is eszembe jut. Rejtő Jenő. És még sokan mások, akiknek nem adatott meg, hogy végigéljék természet adta lehetőségeiket. Holott rövid életükben többet adtak nekünk, mint sokan három élet alatt sem. Mégis, a fajgyűlölet a mai napig tartja magát, csak mindig más faj iránt…

 

A női fajt is sokáig megkülönböztették a korok, nem tudva, mennyit veszítenek ezzel a természetes gazdagságból, abból az egészből, amelynek mindenki éppolyan részese. Sokáig a pogány fajt is üldözték, égették meg és mészárolták le az egyházak, megszegve saját tízparancsolatuk legfontosabb pontját, ami így szól:

 

Ne ölj!

 

Új fajok bukkantak fel, amelyeket mostanában szidhatunk és megvethetünk: a főnök-faj, a bürokrata-faj, a celeb-faj, a művész-faj, ésatöbbi. Hiszen mindenki más cipőben jár… valaki tűsarkúban, valaki edzőcipőben, valaki bakancsban. Csakhogy mindenkinek lépnie kell, hasonló lábon, hasonló mozdulatsorral. A cipő csak körítés, legbelül a szív hajtja az egész szenzációt, amit úgy hívnak, hogy homo sapiens.