Donald Horton és Richard Wohl vezette be 1982-ben a paraszociális interakció (PSI) és kapcsolatok fogalmát pszichológiai berkekben. A jelenség, amit leírtak, nem más, mint az az egyoldalú kapcsolat, ami egy sztár és egy néző között alakul ki. Ez a celeb történetesen a néző hétköznapjaiban foglal helyet, a néző közeli kapcsolatba kerülhet vele, mindent megtudhat róla, akár a legjobb barátjáról.

 

Csakhogy celebpajtink nem segít megoldani élethelyzeteinket, tehát nem konstruktív lépés húsvér barátok helyett a médiából választani társakat. Holott tudattalanul a legtöbb ember beleesik ebbe a kútba. A kérdés csak az, hogy ép lelkülettel, vagy károsodott, önképzavaros belső világgal kerülünk a tévé elé.

 

Mert lehet szeretni egy sorozatot. Ugyanakkor tudni kell eltávolodni a tévében közölt valóságtól a magunk valósága felé. A tömegmédia ugyanis öl, pusztít, és nyomorba dönt. Éppen azokat használja ki és fel, akik nincsenek tudatában annak, hogy felhasználják őket. Ezek az emberek finanszírozzák a nézettségen keresztül kiváló playmate-jeink mellműtétjeit, és a zebracsíkos kultúrát, miközben ők maguk testileg és szellemileg elsorvadnak.

 

A médiaszereplők a magányos emberek számára kompenzációt jelenthetnek, és a valóság helyett egy alternatív menekülési útvonalat is tartogatnak. Vannak patológiás esetek is, akár kollektív méreteket öltve, vegyük csak példaként a vak Esmeralda szemműtétjét, amelyre gyűjtést szerveztek a nézők, miközben csekély racionális érzékkel is tudni lehet, hogy Esmeralda csak egy kitalált karakter, ahogyan vaksága sem valóságos, csak egy dramaturgiai fogás.

 

Mégis ez történik.

 

Olykor élet-halál kérdése egy focimeccs. Tudjuk, a futball egy sport, egy játék, egy szenvedély. Vannak kiemelkedő focisták, sztárok, sztárklubok. Ám ezért ölre menni egy stadionban?! A háttérben ugyanez a paraszociális kapcsolat áll, amelyet a befogadó fél egyoldalúan létesít azzal a személlyel, vagy klubbal, amivel azonosulni tud, és amely talán felsőbb énjét segíti neki átélni s megismerni. Mindez nem baj, tényleg. Csak akkor, ha nem vagyunk tudatában.

 

A valóságshow-k is egyre több pénzt akasztanak le ott, ahol sokan a kifizetetlen csekkjeikkel töltik a vasárnapokat, azokkal reggeliznek, és azokkal fekszenek ágyba. Ám mégis úgy gondolják, a tévébeli „barátjukra” leadott voksaik többet jelenthetnek saját önfenntartásuknál. Nem logikus, de mégis ez történik.

 

Érdemes átgondolnunk, kik azok a személyek a médiában, akikkel szívesen azonosulunk. Ha van ilyen (színész, közszereplő, sportoló), vegyük górcső alá! Milyen tulajdonságokkal rendelkezik? Mi az, ami hiányzik belőlünk/nekünk, de benne megvan? A példaképválasztás a leghűbb tükör, a legtotálisabb feedback, amit arra vonatkozólag adhatunk magunknak, milyenek is szeretnénk lenni. Miután elemeztük rajongásunk mintapéldányát, ésszerű lépéseket tehetünk abba az irányba, amerre eddig csak hősünk bőrébe bújva mertünk elindulni.

 

Itt kezdődik a személyiségfejlesztés, nem várhatjuk a fotelból. S talán a képlet is máshogy alakul: kevesebb tévénézés, több életidő.