Ha valamit racionálisnak mondunk, az ésszerű, értelmes, célszerű. A tudomány erre a racionalitásra épít. Az emberek többsége is azt hiszi el, ami számára kézzelfogható, megfogalmazható. Nem egy vita robbant már ki az ezoterikus és a szkeptikus tábor között éppen emiatt. Csakhogy a világ változik. Változunk előre. Egyre inkább az tűnik irracionálisnak, amiben ma élünk.

Nehéz abban bármiféle ésszerűt felfedezni, ahogyan a természetet pusztulásba hajtjuk. Olyan, mintha saját lábainkat vágnánk le a haladás érdekében. Plázákat építünk. Felhőkarcolókat. Lakásokat halmozunk egymásra. Hatalomvágyból elkövetett gyilkosság áldozataiként dőlnek ki a fák, bomlik meg az éteri atmoszféra, s változik szürke szmoggá.

 

Ez sem nem ésszerű, sem nem értelmes. Ez irracionális.

 

Nehéz elhinni azt, hogy a lélek és a szellem igényeit ésszerű dolog volna megnyírni. S miközben azt hajtogatjuk, milyen nagyon racionálisan cselekedtünk, amikor nem vágtuk a főnök arcába a dossziénkat, amikor azt akarta, hogy maradjunk bent éjfélig, valójában tovább gördültünk az elfojtás zsákutcája felé, melynek végén egy szép napon megküldi a postás a daganatot. Talán racionálisan viselkedtünk, amikor a szerelmünknek elfelejtettük bevallani, hogy szeretjük, pusztán félelemből, tehetetlenségből. Ahogyan az is ésszerű, hogy azóta is szinglik vagyunk, mert így nincs gondunk másra, és nem kell bíznunk senkiben.

 

Bár már az összes tudományos fórumon meggyőződhetünk arról, hogy a világon mindent a lélek és a szellem hoz létre, teremt meg, változtat át, mi mégis azt tartjuk értelmesnek, hogy versek helyett inkább egy hamburger menüvel legyünk feltöltődve. Aztán egy napon, amikor már túlsúlyba kerül a mérlegen az, amit a világból elvettünk, mi is túlsúlyosak és nehezek leszünk, majd feladjuk a céljaink irányába tartó monoton menetelést.

 

Ez már megint: irracionális.

 

Nehéz azt racionálisnak tekinteni, amikor az emberek többsége eladja a lelkét a napi munkában. Nem is azzal van a baj, hogy eladjuk magunkat (mert nyilván élnünk kell valamiből), inkább azzal, ha nem önmagunkat adjuk. Mondjuk választunk egy divatszakmát, pedig nem vagyunk érte odáig, sokkal szívesebben lennénk virágkötők. Racionális-e megbontani belső harmóniánkat, egyszersmind a környezetünk harmóniájába is belerondítva, hazudni magunknak, s másoknak is?

 

A pénz az értékek csereeszköze. Racionális-e az, hogy míg egy celeb, aki azon kívül nem sok mást csinál, hogy beszámol a szájplasztikájáról a reggeli műsorban, jobban él, mint egy tudós, vagy egy érdemes művész? Ésszerű-e az, hogy a médiában olyan antipéldaképeket tolnak az egyszerű ember orra elé, akik láttán csak azt tanulja meg, hogy milyen ne legyen? Arról pedig fogalma sincs, hogy milyen is lehetne. Hiszen semmi sem érvel az önismeret fontossága mellett. A reklámok behazudják az otthonokba, mit kell megvennünk ahhoz, hogy felnézzenek ránk a rokonok, a kollégák. Azt nem mondják el, milyeneknek kellene lennünk ahhoz, hogy környezetünk valóban felnézzen ránk. Azért dolgozunk, hogy hamis elvárásokat teljesítsünk, olyanokat, amelyeket valamiért mégis racionálisnak érzünk.

 

Miközben nem azok.

 

A fenti példákból nyilvánvalóan látszik, hogy amit eddig ésszerűnek véltünk, az kezd a feje tetejére állni, és értelmét veszíti olyan fogalmakkal, jelenségekkel szemben, amelyeket ez idáig magabiztosságunk legnagyobb birtokában elutasítottunk, vagy túl ködösnek véltünk. Most már látjuk, hogy amit teszünk - önmagunkkal, környezetünkkel és kultúránkkal -, az vált éppenséggel irracionálissá, és észérvekkel nehezen alátámaszthatóvá.