- Nem akartam egy olyan Földön élni, amit nem ismertem meg, ezért utaztam mindenfelé. Képzelje el drágám, milyen lehetett Egyiptomban a legnagyobb hőségben, amikor már pörköl az ultraibolya, egyedül feküdni egy magaslat tetején, ahol senki nem lát. Ruha nélkül persze, hogy egyenletesen barnuljak le.

 

Erre a monológra hátrakaptam a fejemet a villamoson. Ízes beszámoló volt egy olyan hangforrásból, amit nem az elsők között társítanék a szemérmetlenség szemérmetlen hirdetéséhez. Egy érces, megöregedett női orgánumot hallgattam, mely kétség kívül árulkodott már hatvanöt-hetven leélt évről. Szemügyre véve a hang gazdáját nem csalódtam elképzeléseimben, sőt még le is maradtam velük. Nem az elgondolt elegáns, idős dáma ült mögöttem, lila, vasalt hajjal, nadrágkosztümben egy ülésre terített csipkekendőn. Helyette egy egyszerű, koros nőt láttam, szél borzolta aligfrizurával, amely hanyag esetlegességgel keverte a megőszült és a színezett hajszálakat. Öltözéke inkább egy békebeli otthonkához hasonlított, mintsem akár egy olcsó butik ruhadarabjához. Felette egy mustársárga kardigánt viselt, lábán pedig szimpla, szürke, koszos topánkát.

 

A látvány minden elemében idős volt már, kifelé sétált az életből, túl az öregkorával való megbarátkozáson. A mozdulatai a szavai és meséi nyomán, mégis inkább vad szárnycsapásoknak tűntek az élet végtelen lehetőségeinek egén. Mesélt Európa országainak, népeinek hangjairól, ízeiről, nevetéseiről. Szemben ülő hallgatósága csak ritkán zavarta meg mondatainak koncertjét. Eleinte azt feltételeztem, hogy régi ismerősök, jó ismerősök lehetnek. A partner egy kora ötvenes nő volt, felületes benyomásaim alapján napközben kis céges irodai dolgozó, este pedig elhivatott háziasszony, aki visszatérő programként a tini lányával veszekszik a házi feladat és a fiúk kapcsán.

 

Minél tovább hallgattam őket, annál inkább megbizonyosodtam, hogy mégsem ismerősök. Az utóbbi nő nem más, csupán a mesélő egy útra választott közönsége. Kényszerű hallgató, aki a „hát igenek” és az „az ember” alanyú mondatok szegényes eszköztárával ül vele szemben, amiknek se önmaga, se a másik számára nem volt tartalma. Azért kellettek csupán, mert tartozott annyival az önérzetének, hogy félhangos kliséivel bebizonyítsa, hogy ő is aktív szereplője, és nem csak elszenvedője a megsárgult lapú úti könyvek fiktív fellapozásának. Legalább három megállót elhagyott a villamos, míg a másodhegedűs is aktívabb hozzászólásra nyitotta a száját.

 

- A politikusok Hollandiában is jól ki vannak elégítve, mi? – kérdezte abszolút elütően az eddigi témáktól és hangulattól.

 

Az emberek gyakran fékezik a beszélgetést hárításokkal, általános frázisokkal vagy közéleti személyek és szerepek reflektorfénybe helyezésével, ha nincs alanyi tartalékuk ahhoz, hogy bírják az iramot a társalgópartnerrel. A visszavonult világutazó azonban nem hagyta magát:

 

- Nem tudom, én ezzel sosem foglalkoztam… - legyintett a hangjával és könnyedén elhárította a klisék kéretlen betolakodást a nosztalgiájába.

 

- Csak kiindulva abból, ami ebben az országban van… - tett ezzel még egy gyenge kísérletet a másik a szóhoz jutásra, majd magát állította le: - Á, ne is politizáljunk!

 

Nem érte el ezzel a remélt kegyes kiegészítést „Ne is!” formában, inkább tükröt kapott válaszképp, szinte már szemtelenül az arcába tartva:

 

- Maga kezdte, én magamnak élek – porolta le a vállát társa.

 

Az elfordított tekintet ilyenkor csatát nyerhet, de háborút nem. A szerepkiosztás megmaradt a maradék útszakaszon is: a kényszeres mesélő és a kiszemelt áldozat. Az utóbbi, ha társ nem lesz a beszélgetéshez, akkor bizony tárgy lesz a beszédhez, akinek illedelmesen figyelő szeme legalább felfogja a kitárulkozás vágyától hajtott mondatokat. Fókusza a táskájába menekült, miközben aprópénzt keresett, és talált saját apropót a beszédre, egy új témára, biztonságos országhatáron belül.

 

- Bűnözni fogok megint – mondta – este mindig bűnözök. Kell a csoki, így veszek egy kakaós csigát. Ha csak csokoládéból állna az egész világ összes íze, én akkor is elégedett lennék.

 

- Pedig annyi, de annyi más íz van a világon, amiért megéri még élni – lökte rá kapásból az újabb lesöprő reakciót társa. Ő pedig egyre nehezebben bírta, hogy minden félszeg megnyilvánulását sarokba szorítják, ezért sértődöttségbe áztatott személyeskedéshez nyúlt:

 

- Maga csak tudja, hisz oly sok helyen járt, én nem jutottam el sehova.

 

A mesélő megérezte a rosszallást, és nem helyeselt, hanem védekezett:

 

- Én tanultam, hogy tudjak utazni. A pénzt kemény munkával megspóroltam rá. Volt harminc nap tanulmányi szabadságom évente, amit utazásra tudtam fordítani, mivel én esténként tanultam.

 

- Nekem ez nem jutott… - sóhajtotta lefegyverzett másik fél és közben fel is állt az ülésből, mert nyíltak a villamos ajtói a végállomáson. Nem nyert egérutat, immáron vitás hangulatú partnere vele tartott a metróig, én is követtem őket, mert hallani akartam a beszélgetés végét.

 

- Ez nem jut vagy nem jut, ezt mindenki maga választja – győzött megint a nagyobb hang - Tanult volna ön is esténként…

 

- Én esténként gyereket neveltem.

 

- Én is neveltem gyereket. Sok mindent teszünk az életben, de ha valamit igazán szeretünk, vagy akarunk, akkor nem szabad elaprózni a szenvedélyeinket. A kis élmények is ugyanazt az időt fogyasztják, mint a nagyok. Mindenki maga dönt…

 

- Na jó, most mennem kell – fuvalkodott fel tehetetlenül és ingerülten az ötvenes titkárnő karakterű nő, és hátra se nézve elindult a másik irányba.

 

- Menjen… - vonta meg a vállát a kiöregedett kalandor kiszabaduló megnyugvással, és ismét átvette a magányos uralmat sokat próbált léptei felett a kevésbé egzotikus környezetben.

 

Mindkettőt újra láttam, miközben a metrót vártam. A kispolgár a bűnös kakaós csigáját majszolta lopva a peron szélén zacskóból, és közben felváltva pillantgatott az órájára és a távolba, hogy mikor jön végre a következő járat. Pont ekkor haladt el mögötte a nagy utazó. Gyorsan elhasznált villámbarátja már teljesen elkerülte a figyelmét. Ő is étkezett, méghozzá egy pizza szeletet, papírtálcáról, jó ízű, nagy harapásokkal, közben komótos lépésekkel haladt a menetirány felé. Olyan érdektelen és nyugodt volt, mintha az ő megérkezése nem függne se járművektől, se menetrendtől. Otthon volt az egész világban, szinte már beleolvadt a mindenkori környezetébe. Sokan irigyelhették érte, ki így, ki úgy; csodálva őt vagy épp menekülve előle. Nem tudták, akik ránéztek, hogy ő maga pont ettől félt legjobban: túlságosan beleolvadni a környezetbe és magányos belső élménnyel, észrevétlenül eltűnni benne. Pont ezért is volt olyan kétségbeesetten szüksége másokra. Azért, hogy kiemeljék a színeit…

 

Fotó: Somló Ádám