Napjainkban a tömegközlekedés feszültséggel telt, ami nagyrészt nem is a BKV-nak, hanem saját utastársainknak köszönhető.

 

A reggeli buszokra alig lehet felpréselődni, és ha mégis sikerül, akkor újabb problémával találjuk szembe magunkat. Már megesett velem, hogy egy ilyen heringjáraton egy kisgyerekkel a lábaim között utaztam, miközben ki kellett csavarnom a karomat, hogy elérjem az egyetlen szabad kapaszkodót, és egész út alatt élvezhettem egy piacra siető idős hölgy kosarát, ami a veséimhez tapadt. Valószínűnek tartom ezek után, hogy még azoknak is komoly kihívást jelenthet a kapaszkodás ilyen esetekben, akik minden este gyakorolják a Káma -Szútrát. Persze, ha szerencsésen meg tud valaki támaszkodni, akkor kapaszkodnia sem kell, hiszen a többi ember megtartja, és így egy váratlan fékezésnél sem lesz komolyabb baja.

 

Kedvenc mondatom, ami elhangozhat a zsúfoltságban: „Nem tudnának beljebb menni?” Ez sokszor aligha lehetséges, hiszen ha egy bizonyos határnál beljebb mennék, akkor már a jármű másik oldalán kívül lennék, ami nem igazán praktikus, ha valóban el akarok érni valahová. Ha mégis megtörténne, hogy akadnak üres helyek, akkor is célszerű ellenőrizni a kiválasztott ülés állapotát, ugyanis sikerült már vizelettől nyirkos helyet is elfoglalnom, és bár nem sütötte a nap, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki már árnyékszékként használta.

 

A tömegközlekedésben mégis az emberek a legidegesítőbbek. Léteznek ugyanis olyan utasok, akik megpróbálnak ismerkedni, hátha nem csak a járművön vezet egyfelé az utunk, hanem az élet más területein is. Mindezt teszik abban a tömött konzervállapotban, ahol mindenki megpróbál olyan helyre fókuszálni, ahol nem lát embert.

 

Néha azonban a leszállás a legnehezebb. Főleg, amikor egyszerre öt idős hölgy állta körül az ajtót, teljes mértékben elzárva a menekülési utamat a levegőtlen buszról. Megálltam hát. Néztem őket, és ők is néztek engem. Igazi vadnyugati hangulata volt a helyzetnek, mintha arra vártunk volna, hogy ki rántja elő elsőnek a pisztolyát. Úgy láttam, nem látják át a helyzet súlyát. Majd megkérdeztem, hogy miért állnak a leszálló utasok útjába, hiszen gyorsabban tudnának ők is felszállni. Az egyikük azt mondta, hogy ennyi idős korban már annyira nem sietnek. Súlyos másodpercek teltek el, miközben átfutott az agyamon, hogy a sofőr vajon miért nem unta meg a várakozást, hiszen a nénik nem engedtek el, és nem is szálltak fel. Majd felhagyva a meddő várakozással, áttörtem a sorfalat, hadd tudjanak pletykálni a mai emberekről.

 

A föld alatt egy másik világ tárul elénk. Ha valaki a felszínen akar elérni egy járművet, az addig fut, amíg nem biztos benne, hogy a vezető megvárja. Amint biztossá válik sikerében, lelassít, és általában az utolsó öt-hat métert már lassan lépkedve teszi meg, és nem is száll fel gyorsabban. Na, a metró egész más. Már a mozgólépcsőn is sietnek az emberek, sűrűn ismételgetve a beakadt szöveget: „Szabad lesz?” És aztán sietősen rohannak, amíg el nem érik a biztonsági sávot. Ha a falak között éppen látnak egy nyitott ajtajú metrót, akkor addig a pillanatig sietnek, amíg fel nem szállnak rá. De ha már mindkét lábuk érinti a jármű belsejét, hirtelen lelassul az idő.

 

Nyugodtan megállnak az ajtóban, és azon gondolkoznak, hogy vajon jobbra, vagy inkább balra sétáljanak-e. Az sem zavarja őket, hogy ezen esetleg magam is elgondolkoznék, csak egy kicsit beljebb, hiszen odabenn van hely bőven, de a Hang már felszólított, hogy „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!”. A metró ajtaja a legerősebb, amivel eddig találkoztam, az eset után egy hétig díszítette egy-egy lila csík a vállamat.

 

De csípett már oda HÉV is, amikor színházból hazaindulva futottam az utolsó járat után. A sötétben jól láthatóan virított a fehér ingem, és az utolsó métereket is rohanva tettem meg, szó szerint fölszálltam volna a járműre, ha oldalról nem kapok gellert az ajtó egyik szárnyától. Másik alkalommal egy villamosra felszállva próbáltam a barátnőmet biztonságba helyezni. Egy óvatlan pillanatban a villamos vezetője becsukta az ajtókat, kívül hagyva a kezemet. Az ajtók szélein elhelyezkedő gumicsíkok miatt egyáltalán nem volt fájdalmas az eset, vidáman tudtam integetni a járókelőknek és az autósoknak, akik illedelmesen viszonozták üdvözlésemet.

 

Fotó: Frappa