Nagyáruházban történt, szenteste előtt fél nappal. Az emberek a vásárlótérben nyüzsögtek, az ajándékvásárlás gondolatai pedig a fejemben. A rég nem látott barátaim a kosaraknál vártak. Siettem hozzájuk, és nem is figyeltem, hogy már átléptem a veszélyes zónába, túl a "vonalon”. Pedig volt nálam egy pillepalackos, kétharmadáig kiivott, fél literes ásványvíz. Öt lépés után fordultam vissza, hogy alkalmazkodjak a rendszerhez, és kérjek rá egy matricát, ami jelzi, hogy ez külvilági darab, és az áruháznak ezért majd nem tartozok semmivel.

 

-         Én erre már nem tudok matricát adni – puffogott a biztonsági őr.

-         Tudom jól, hogy azelőtt kellett volna kérnem, mielőtt bejövök, de sajnálom, kiment a fejemből. Tíz másodperce mentem be, talán még látott is…

-         Én ezért nem tudom vállalni a felelősséget – hárított.

-         Legyen – törődtem bele, átérezve, hogy ő is fél a rendszertől. – Akkor engedjen ki, és leteszem odakinn!

-         Én ezzel már nem engedhetem ki – méltatlankodott.

-         Jó, akkor ezek szerint – összegeztem – ki nem vihetem, matricát nem kaphatok rá. Még egyszer kifizetni nem fogom. Mit csináljak vele?

-         Én nem tudom – válaszolta flegmán, és ott hagyott a vonalon túl.

A vevőszolgálathoz fordultam.

 

- Szeretném itt hagyni ezt az üveget – válaszoltam a miben segíthetekre.

- Én nem tudok rá matricát adni, kérjen a biztonsági őrtől – válaszolta a Barbie baba típusú vevőszolgálatos lány.

- Ő sem vállalja, mert már a vonalon túlról kértem – meséltem.

- Pedig csak tőle tud kérni – erősködött.

- Én már nem is akarok matricát kérni – erősítettem meg én is – csak itt szeretném hagyni az üveget.

- Itt nem hagyhatja… - vakkantotta rá a biztonsági őrével versenyképes flegmasággal.

Itt már hosszabb összegzésre volt szükségem:

- Szeretném megtudni, hogy az áruház szabályzata alapján hogy járhatnék el hivatalosan, akkor, ha már elkövettem ezt a malőrt. Ki nem vihetem, itt nem hagyhatom, matricát nem kaphatok rá. Az üveg létezését pedig nem tudom megszüntetni.

Egy másodpercig még bámult rám tompán, majd magához ragadta a mikrofont és folytatta a munkáját: - EGY KOLLÉGÁT KÉREK AZ ÉDESSÉGOSZTÁLYRA! EGY KOLLÉGÁT KÉREK AZ ÉDESSÉGOSZTÁLYRA!

Azt jól csinálta, amire beprogramozták, de a beszéde közben rántott egyet a vállán rám nézve, legalább ezzel jelezve, hogy az én helyzetemre már nem tud megoldást.

 

Én sem foglalkoztam vele tovább. Kiittam az üveg tartalmát, és ott hagytam az egyik rakodópulton. Ők akarták így, nem én. El tudom képzelni, hogy a becsületes megtaláló kolléga szemében biztos a nemtörődöm vásárló lehetett a ludas. Egy tanulságot tudtam levonni csupán, hogy a vonalon túl már késő a bánat. Időben kell matricát kérni, különben a személyzet nem kíván boldog karácsonyt, nekem meg nem marad más, csak a segítsembermagadon!

 

 

Fotó: Somló Ádám