Kevés tiszta emlékképem van kora gyerekkoromból, de azok között él egy régi karácsony. Ketten voltunk csak anyukámmal és nagyon szegények voltunk. Ezt akkor még nem éreztem, így a tény, hogy szenteste sötétben mentünk karácsonyfát venni, amikor már pakolt el az árus nekem valami izgalmas, kalandos dolog volt. Persze azért mentünk akkor, mert fél vagy negyed áron adta a fát, amit kiválasztottunk. Tudtam, hogy a karácsony rögtön kezdődik, amint hazaérünk a fenyőfánkkal, ezért furcsa volt, miért van az árusnál annyi karácsonyfa.

 

Megkérdeztem édesanyámat, ugyan mikor jönnek a többi fáért az emberek, hiszen néhány perc múlva kezdődik az ünnep. Vesztére válaszolt.

Mikor megtudtam, hogy azokért a fákért senki nem jön, valami szörnyű kétségbeesés vett erőt rajtam. Az egész szentestének lőttek, mert végig bőgtem hazafele, a díszítés közben és utána is; az ajándék sem érdekelt.

Hogy lehet az, hogy azok a fák ott töltik a karácsonyt, kint, a hidegben, egyedül, díszek, meleg szoba és emberek nélkül?

 

Aztán, mikor azt is megértettem, hogy a karácsonyfa meghal miattunk, akkor vége lett a fenyővásárlásnak. Örökre. Emlékszem, az utolsó fenyőfát vízbe kellett állítani, és szentül hittem, hogy ki fog gyökerezni. Áprilisban szedtük csak le, amikor már egy darab levele sem volt szegény elszáradt csonknak. Nagyon megsirattam.

 

És ma is összeszorul a szívem, mikor közeleg az ünnep, és meglátom az árusokat és azt a rengeteg gyönyörű fát, akiket feláldoznak csak azért, hogy díszként álljanak a szobánkban. Mi boldogan vacsorázunk mellettük és bontogatjuk az ajándékokat. Aztán eldobjuk őket. Ennyi az életük.