Már egészen kiskoromban sem rajongtam a közterületen rendezett gyermekműsorokért. A törekvést, az igyekezetet és a befektetett energiát felnőttként mindig is értékeltem, de a kivitelezés ritkán lett kedvemre való. A felnőttek a legjobb szándékkal sem tudják feltétlen eltalálni, mi is való igazán a gyerekeknek. Így előfordul, hogy túlkapásosak, erőltettek lesznek, és mégse a saját nyelvükön szólnak a következő generációhoz.

 

Nem rég egy városközponttól félreeső területen egy karácsonyi műsorba botlottam, amiben két férfi mikulássapkában gitározott és énekelt fenyőágakkal díszített bódéban. Nem volt nagy közönségük, amikor odaértem. Nagyjából húsz ember hallgatta őket, és több volt a felnőtt, mint a gyermek. Ők mégis nagyszínpados lelkesedéssel és megfeszített mosollyal zengték sorra a karácsonyi dalokat. Csak kis csúszással tűnt fel, hogy tartozik hozzájuk még valaki, egy fiatal lány, krampusznak öltözve. Csinos fekete felsőben, pirosra pingált arccal, még pirosabb szarvakkal. Nem úgy festett, mint egy krampusz a gyerekeknek, inkább úgy, mint egy tipikus hostess a felnőtteknek. Esélyesen szerepzavaros disszonancia. Az arckifejezése alapvetően nem alkalmazkodott az „együttes” többi tagjához. Unott volt, egykedvű. Ez nem róható fel neki, ebben a felállásban nem ő volt fókuszban, egy perifériás műsor, perifériás szereplője volt. Passzív feladat. Néha úrrá lett rajta az igyekezet, és egy-egy villanásnyi mosolyt sminkelt az arcára, de sosem tartott sokáig.

 

A „Micimackó majd megfagy” strófa alatt átvittem őrá az értelmet, és jól tudtam, hogy neki nem a hideg okozza ridegségét, hanem az, hogy egy pár órára karácsonyi díszlet volt csupán, azzal a műhibával, hogy neki van arckifejezése.