A mellényes figurával beszélgetek, sötét-fekete haján megcsillan a fény. Termete alacsony, olyan, mint egy karibi kalóz, arcán ezer ráncot vert az ellenség, a sors. De jópofa. Produkálja magát. Talán ha lett volna lehetősége rá, most felkapott színész lenne, saját házzal és kocsival.

 

Talán ő nyújtana ki egy marék aprót egy kéregetőnek, vagy éppen idegesen kapná el a fejét, hogy ne kelljen a hányatott sorsú szemébe néznie. Nem tudom. Mindenesetre most itt van, és öblös hangján velem beszélget. Ő a sorok kapitánya.

 

– Mennyit gyűjt össze egy nap alatt? – kérdezem.

– Körülbelül 3 000-3 500 jön össze – mondja.

 

Elcsodálkozom. Olyan sok? Az ember arra számít, hogy az összeg harmadát, ha kapja. Ez nem csak egy szimpla koldulás. Munka, a szó szoros értemében.

 

– És a többi pénzt mire költi?

– Kajára leginkább.

– De hát ez már egy komplett fizetés, ebből akár lakni is lehet valahol… Megkérdezhetem, hol lakik?

– Albérletben, innen nem messze – hangzik el a válasz.

 

Koldul és albérletben lakik? Ő nem hajléktalan. A sorok kapitánya még a kezében tartja az életét, habár sorsa így sem a legjobb, de a hajó még nem süllyedt el. Vajon kiköthet még a jövőben?

 

– Nem rossz ez a munka? – kérdezem.

– Nem, egyáltalán nem, meg lehet szokni. Meg ott vannak a segítőkész emberek, olykor bevásárolnak nekünk – mondja, s arcvonásai ellágyulnak. – Most mennem kell! Minden jót! – köszön el, és átmegy az út túloldalára, majd beleveti magát a kocsik tengerébe.

 

Utánanézek. Azt gondolom, a sorok kapitánya kitartását a muszájból meríti, s jópofasága csupán maszk, amely a munkaeszközéül szolgál. Folyamatosan harcol. Az élet tengerével küzd.

 

Fotó: Győri Nikoletta