A VIII. kerület egyik utcáján várakozik a tömeg a buszra, köztük én is. Sietek. Dolgom van a város másik végén. Pár percen belül megérkezik a piros troli és halk nesszel csukja be mögöttem az ajtaját.

 

- Leül?
- Nem, köszönöm! – válaszolok az igen jó modorú hajléktalannak tűnő úriembernek.

 

Körülnézek. A busz teli van cifit-cafat ruhás, nagyszakállú, nagycsomagú férfiakkal, akik nem zavartatva magukat beszélgetnek egymással métereket áthidalva.

 

- Mi a helyzet, Józsi bácsi? – szól egy fekete szakállú alak egy szemben ülő öreg figurának.

- Hat napja nem ettem. – panaszolja az.

 

Ránéztem a férfira, fáradságot sugárzott. Hogy evett-e? Nem tudom. Mindenesetre megviselt arcán csak úgy gomolygott a reménytelenség.

 

- Nálunk most van kaja. Az asszony jól csinálja. Minden sorba beáll, ahol osztanak. – mondja, és kinéz az ablakon: – én meg viszem a piát!

- Jól mondod. Egy hétig is kibírom kaja nélkül, de pia nélkül egy napig sem.

- Ez így van, Józsi bácsi. Pia nélkül nem lehet élni.

 

Rájuk nézek. Így talán tényleg nem lehet élni, ahogy ők élnek. De legalább nyíltan és őszintén beszélnek. Nincs már vesztenivalójuk. Nem nézi lejjebb őket a társadalom.  Isznak, mert nincs reményük. De esélyük sincs, hogy feljebb kerüljenek?

 

Hogy maguknak köszönhetik-e? Talán igen. De inkább igen, mint nem? Akárhogyan, ők is emberek. Talán valaha nagy álmaik voltak. Pilóták szerettek volna lenni vagy zenészek. Mindenki álmokkal születik.

 

Mindegy is. Senkit nem érdekel, ki, miért olyan, amilyen. Ha ezt mindig számításba kéne venni, okot adnánk arra, hogy valaki a múltjára fogja a jelen kínjait, ami talán igaz, de csupán önsajnálathoz vezet.

 

- Emlékszem, még a laktanyában mennyit ittunk, ej, de mennyit... – mondta és felcsillant szürke szeme a fehérszakállúnak.

- Mi is, Józsi bácsi, mi is...

 

Katonák voltak. Mint  bárki más. S most hajléktalanok, alkoholisták, tehetetlenek.

 

Közben az ajtóhoz állnak. A troli fékez, a sok megfáradt férfi leszáll a buszról. Még látom, ahogy beállnak egy hosszú, tekergő sorba, majd eltűnnek a látómezőmből.