Amikor Khadafiról kérdeztem a kávégőzbe és cigarettafüstbe burkolózott fiatalembert, a hírekből ismert líbiai polgárháború egy másik arcát ismerhettem meg. Azt a tekintetet, aminek kifürkészéséhez nincs idő a gyorshírek dömpingjében.

 

- Narcisztikus volt, már-már nevetségesen az – húzza gúnyos mosolyra száját Hazim. (kitalált név – a szerk.)

Meséli, hogy legendák keringnek hazájában arról az elképzelhetetlen gazdagságról, amiben Khadafi egész családjával élt. Mindig ügyelt a királyi pompára, holott Líbiának elvileg nincs királya. A gyerekei akár klónjai is lehetnének apjuknak, maguk is azt hitték, hogy pénzért bármit megkaphatnak. Az egész ország a fián nevetett, mikor úgy döntött, hogy az egyik olasz profi futballcsapat él játékosa lesz. Megvásárolta a pozíciót, focizni ugyanis nem tudott, egész pályafutása alatt alig 60 percet töltött a pályán. Ezeket hallgatva már-már úgy látom a hírhedt diktátort, mint egy hataloméhes bohócot, de ekkor megváltozik Hazim hangja. 

 

- De nem volt buta ember, legalábbis ki tudott használni minden lehetőséget és minden embert a saját érdekében. A nagy embereket is.

 

Khadafi népszerű volt az afrikaiak körében, és a polgárháború idején is sok bevándorló támogatta a diktátort. Emiatt azonban felért egy halálos ítélettel a sötét bőrszín, ha a forradalmárok csoportjába botlott az ember.

 

- Az én bőröm nyáron szinte fekete, pedig líbiai vagyok. Többször majdnem emiatt lőttek le.

 

Ő maga is sokáig fontolgatta, hogy beáll a felkelők közé. Fegyvere is volt, ahogy mindenkinek akkoriban. Végül mégsem tette, mert egyszerűen nem akart embert ölni. Pedig már szerette volna, ha mihamarabb véget ér a polgárháború, mert kezdtek elviselhetetlenné válni a hétköznapok. Tripoliban Khadafi lekapcsolta az áramot.

 

- El tudod képzelni azt a sötétséget, amikor az egész városban kialszanak a fények?

 

Gyertyával világítottak, az ajtókat, ablakokat elreteszelték félelmükben. Nappal azonban kénytelenek voltak kimerészkedni, mert valahogy ételhez kellett jutni. Mindennek háromszorosra emelkedett az ára, volt, hogy napokig nem ettek semmit.

 

- Aznap, mikor Khadafit megölték, az utcára mentünk ünnepelni.

 

Az örömmámorban fegyvertelenül vonultak Tripoli utcáira, úgy hitték, hogy ha a diktátor halott, akkor helyreállt a rend. Énekelve sétáltak végig a főúton, amikor egy mellékutcáról tüzet nyitottak rájuk. Khadafi hívei még akkor is portyáztak, és ölték a lázadókat. Hazim néhány barátjával a szemközti utcába futott, és dörömbölni kezdett egy ház ajtaján. A család beengedte őket, és csendben lapulva hallgatták, ahogy a katonák a ház előtt tanakodtak. Végül rájuk törték az ajtót, és tűzharcba keveredtek a ház lakóival. A családfő megsérült, de mindannyian megmenekültek. Visszazárták az ajtót, és három órát lapultak a sötétben arra várva, hogy biztonságos legyen újra az utcára lépni.

 

- Mikor hazaindultunk, megálltam, és alaposan megnéztem a halott katonákat. A barátaim jutottak eszembe, akik már nem élnek. Most már örülök, hogy nem álltam be a felkelők mellé. Khadafi halott, de halottak az ismerőseim is. Az új rezsim remélem, jobb lesz az előzőnél, bár ők is ugyanúgy embereket öltek, hogy hatalomra jussanak, ahogy annak idején Khadafi tette.