Egy olyan reggelen, amikor az ágy a legkedvesebb szerető, a legédesebb anya, és egyáltalán, az univerzum legkényelmesebb pontja, egy olyan reggelen sajnos fel kellett kelni. A mai napig nincsen rá megoldás, hogyan lehet az ágyban maradva máshol lenni. Ez pedig nagyon is felháborító a mai civilizáltságunk és technikai fejlődésünk ilyen magas, hogy úgy mondjam, android-fokán.

 

Az ám, de ott lebeg az elintéznivaló szörnyeteg a párnánk felett, először csak incselegve:

 

- Hm-hm… látom, nagyon jót aludtál, és azt is, hogy már eleget. Hova megyünk ma, drága lelkem? Na? Mondd meg a szörnyeteg bácsinak! Ugye nem felejtetted el?

 

Az a bizonyos teendő a város másik oldalán várt ránk, egy úgynevezett munkaügyi központ nevű átmeneti szállón. Hősünk apró fahéjas csigákkal nyugtatta gyomrát, mert már messziről érezte, hogy nem lesz sima napja. Útközben azon gondolkodott, miért van ilyen messze ez a kirendeltség, és miért itt szállásolják el mindhárom kerület hoppon maradt kincskeresőit. Hisz ez oly sok ember! Cirka háromszázezer lakosra egy ekkora kis objektum? Hát hogyan van ez, kérem?

 

A végállomáson ez az alak, aki ezeket gondolta, mélyet sóhajtott, és a felszínre buggyant a többi, dolgára siető metropolita között. Szerencsére csak pár lépés, és ott is lesz. Végképp eldöntötte, hogy kéthónapnyi halogatás után igénybe veszi a járadékot, amihez annyi éven át hozzájárult. Korai ébredése miatt viszont, mindamellett, hogy sikeresen összeszedte mind a 10 dokumentumot, amely az eljáráshoz szükséges, sajnos otthon felejtette a hálózsákját, és az egész napra való ételét-italát. Gondolta, majd kitart valahogy, hiszen van nála könyv, ami mindig gyógyír az ehhez hasonló hivatalos helyzetekben, és a mosdón majd iszik csapvizet. Ebédelni meg nem kell, legalább diétázik.

 

Amint a grandiózus épületre rálátása nyílott, kedve lett volna hirtelen megfutamodni, mivel az utca végén állt a sor. Egy híres mondás jutott eszébe, miszerint „Sorból lettünk és sorrá leszünk”. Ez a szép, megindító sor némiképp felvértezte egy hirtelen fellépő stroke ellen.

Félénken körözött még egy ideig az épület előtt, hátha csak érzéki csalódás, amit lát, megnézte jobbról, megnézte balról, mígnem hitetlenkedve mégis csak beállt a többi ember mögé. Végül is lehet, hogy koncert lesz itt, vagy időközben egy híres tárlat érkezett valamely messzi földről, amelyet az unatkozó munkanélküliek megcsodálhatnak, miközben arra várnak, hogy kifizessék nekik a járadékukat.

 

Csakhogy az emberek arca szomorú volt. Sőt, olybá tűnt, hogy a legvégsőbb mértékig belenyugvó és alázatos. El Camino ehhez képest nem feladat. A zarándoklat mégis úgy látszik, hogy hiábavaló. Hiszen azok a szerencsések, akik bejutottak, majd aztán kijutottak, elég sűrűn használták a magyar nyelv egy-két kecses és bonyolult szóösszetételét, amelyekre nem a szakralitás volt a jellemző. Mi még ezt is eltűrjük. Mehet a többihez, a szőnyeg alá.

Csakhogy a szőnyeg már olyan hepehupás, hogy nem győzünk botladozni rajta.