Leszállt már a köd és az este láttatta jeleit. A kerítések sötétbe burkolóztak és csupán az utcai lámpák bágyadt fénye világította meg az utat, melyen haladtak.

- Egy szégyen vagy, utállak, állandóan leégek miattad mások előtt! Fogd már meg azt a táskát, és vigyed, hülye gyerek! – hallatszik a sötétben.

Egy „apa” körvonalait látom, és egy nyolc év körüli kislányét. Mennek ketten a hidegben a sötét felé.

 

- Nem hallod? Gyere már rohadék! – folytatja az „ember”, aki a lánykával kézen fogva sétál. A kicsi megy vele, nem áll meg, nem felesel, nem szól vissza, tudja, hogy nem teheti, elfogadta, beletörődött már, hogy minden este ugyanitt lépegetnek, ugyanígy.

Egy macska szalad át az úton, bele a semmibe. Vajon apja és lánya merre tartanak? Talán haza mennek, de lehet, hogy ők is a semmibe. Az idő telik és ők minden lépéssel közelebb kerülnek hozzá.

 

- Úgy bánom, hogy megszülettél, annyi gond van veled. –  fűzi tovább a szót a lény, aki ember alakot öltött. A kislány a göndör hajával csak megy és követi. Mit tehetne mást? Honnan tudhatná, mi a helytelen? Ki lenne az, aki ezt elmondhatná neki? Az apja?

 

Ha tudná, rohanna, vissza, a fény felé. Igen, meg kellene fordulni, egy éles kanyart venni, és futni vissza, amíg lehet. De a hite fogja, húzza maga után, és nem engedi. Mert azt hiszi, így van, így megy ez máshol is. Úgy tudja, ilyen az élet, mert neki valóban ilyen.

 

Közben felkerekedik a szél. Letépi a faleveleket a fákról, és sodorni kezdi. Talán el kéne szakadni. A kéztől. Talán sejti a kislány is. De kinek a kezét foghatná, ha nem az apjáét. Ki lenne az, aki megfogná a kezét, hiszen ő „egy rohadék, egy hülye gyerek”.

 

Ítéletek, melyek csak azoktól igazak, akikre felnézünk. Megbélyegzések, amik akkor égetnek leginkább, ha olyanoktól halljuk, akiket szeretünk. Lélekölők, akik a jelenlétükkel fertőznek. Gyerekek, akik előtt a szülők állnak példaként, vagy ellenpéldaként. És a jó meg a rossz elkülöníthetetlen mivolta. Mert ki magyarázhatná el, mi a helytelen, ha még az sem tisztázódott, mi a helyes?

 

A nagy és a kicsi alak közben belevész a sötétbe, csak a sziluettjük látszik, ahogy ballagnak ketten. És a lény hangja, ahogy beszél egy emberhez, nem méltó nyelven.

Senki nem látja, senki nem hallja őket. Úgy igazán. Mélyen.

Nézem őket, messziről. Mit tehetnék? S a társadalom is lehunyja a szemét. Mit tehetne?

 

A világ teli van áldozatokkal. Milliók hallnak meg áldozatként katasztrófákban, balesetekben. Tudunk róluk, gyászoljuk őket. Mert azt megtehetjük. De mit tehetnénk azokkal, akik áldozatként születnek?