Tizenöt centis magassarkú kopog előttem. Kipp-kopp, kipp-kopp. Én követem a hangot, egészen addig, amíg eltompul. A láb szőnyeg-partot ér, amely egy terem bejáratánál fekszik, afféle lábtörlőként. Beérem a cipőt. Mellé állok a sajátommal.

- Ez itt a szépségverseny?
- Ez. Szia, Andi vagyok! – mutatkozik be rögvest a magas sarkú hölgy.

Körülnézek. A terem teli van lányokkal. Törékeny lányokkal, olyanokkal, akik magabiztosnak próbálnak látszani, de egy ügyesebb szem látja rajtuk a remegést. Félnek, izgulnak. Azt hiszik, ezen múlik minden. 

- Meddig fog tartani? – kérdezem Andit.
- Valószínűleg hétig. 

Délelőtt 10 óra van. Este 7-ig lesznek itt a lányok kopogós magassarkúban. 

- Az ki ott? – mutatok az egyik srácra, aki egy csinos szőke lánnyal folytat fontosnak tűnő beszélgetést.
- Ő az egyik producer - mondja, majd elnézést kér és elsiet.

Megfigyelem őket. Nem kell diploma, hogy kitaláljam, mire megy ki a játék. A lány széles mosollyal hallgatja a srácot. Jeleket ad neki, a haját tekergeti, csábosan néz. Minden energiáját belefekteti a beszélgetésbe. Jó benyomást akar tenni. Lehetősége van jó pontot szerezni, és ő él vele. Úgy él vele, ahogy tud, ahogy igényli a producer. 

- Lányok, hamarosan kezdünk! – ordítja egy öblös férfihang.

A lányok felbolydulnak, akár egy hangyaboly. Vadul sminkelni kezdenek és egymás haját tekergetni, fésülgetni. Szép lányok. Helyes lányok. Vannak köztük vékonyabbak, és molettebbek is. Van köztük kislány és felnőtt nő is. 

A sarokban kiszúrok egy vörös hajú versenyzőt. Magabiztosan áll, teljes díszben. Ő nem mászkál, nem siet. Ő már kész van. Mintha évek óta készen állna. Odamegyek hozzá. Beszélgetünk. Mesélni kezd. Ő már nem fiatal – mondja: 26 éves. Ivettnek hívják. Az egyetemen romlott el – állítja. Akkor vállalt táncos munkát, hogy fedezze a tanulmányait. A go-go magával hozta a fotózásokat, majd a versenyeket. 

- Ha újrakezdhetnéd, itt lennél? – kérdezem tőle.
- Igen. Sosem lehettem volna az, aki szeretnék, ha nem tettem volna meg azt, ami hozzásegített ehhez.

Jól beszél. Éretten. Őszintén. A lényeg, hogy nem bánja.

Elkezdődik a show. A lányok fellépnek a színpadra és ki bátran, ki félénken végigsétál rajta. Ivett utoljára következik, dívaként vonul végig, nem érdekli, hogy mindenki őt nézi. Az sem, hogy van, akinek nem ő tetszik. Ő csak vonul, ahogyan kell, ahogy érzi a zene ritmusát. Kézben tartja a dolgokat. Neki való. Látszik, hogy elég erős ahhoz, hogy megküzdjön a show világával.

A mögötte lévő barbie babák és az anyukájuk által elrángatott kamaszok meg mosolyognak – hiszen azt kell. Mindig. Most fent vannak. Nem tudják, hogy hamarosan vége, hogy áruk, cikkek, hogy nem ők kellenek, hanem a külsejük. Naivak és hisznek abban, hogy ők szebbek, ügyesebbek. De mindig jön jobb, Ivett ezt tudja.

 

Az eredményhirdetést még megvárom. Nem lep meg. A kisugárzás mindent visz, az a kisugárzás, amely a tudatosságból fakad.

Talán ez a lényeg. Nem itt, bárhol. Tudni, hogy mire vagy képes, és hogy semmi sem örök.