Mész. Apró póklábaid fürgén mozognak a kopott parkettán. Nincs múlt, nincs jövő. Jelen van.

 

Utadat mozgó talpak keresztezik, s te ismeretlen mély hanghullámokat érzékelsz.
- Taposd már el!
- Dehogy taposom. Csináld te!
- Elmenekül… siess!
S te nem értesz semmit, nem tudod, hogy az életedről vitatkoznak, csak igyekszel kikerülni az akadályt.
- Úristen, de nagy! Hozok egy könyvet!
S érkezik a végzeted. Hamarosan beléd fojtják az életed, csak azért, mert túl nagy vagy ahhoz, hogy ne vegyenek észre, de túl kicsi ahhoz, hogy számíts.
Bumm!
Már nem érzel. Apró póktagjaid egy vaskos könyv derekán lapulnak. Majd fogják és csap alá tartják a könyvet. Még a léted emlékét is igyekeznek elmosni a föld felszínéről.
És miért?

 

Mert félnek tőled, az apró póktagjaidtól, a puha póklépéseidtől, de leginkább az érzéstől, amelyet kiváltasz belőlük. Gyűlölnek, mert félnek, és a félelem a legkegyetlenebb gyilkos.