Szeretek reggel felkelni és körülnézni a csendben. Ilyenkor még pihen a szél, alszanak a lámpák, szunnyad az utcanép. Egy-két kutyaugatás üti meg a fülem, mindegyik ismerős. Máskor is ugatnak ugyan, de csak hajnalban hallani ilyen tisztán és élesen hangjukat.

 

Reggel, mikor felkel a közhangulat, már csak idilli kép marad a hajnali álomvilág. Sürgő-forgó emberek lepik el az utakat és rohannak az életük mellett. Vannak, akiket ma szerencse ér, néhányukat szerencsétlenség. Egy közös van bennük: természetesnek veszik, hogy élnek. De vajon soha nem gondolkoztak el azon, hogy miért születtek meg? Talán megtették ezt és volt egy álmuk is. De az idő, a merevség, és a képzelt korlátok gátat vetettek elképzelésüknek és belenyugodtak a szürkeségbe. Könnyebb azt hinni, hogy lehetetlen. Most meg szaladnak a villamos után, mosolytalan arccal róják a nyolc órás műszakokat, hazamennek a férjükhöz/feleségükhöz, akit nem is szeretnek, majd lefekszenek úgy, hogy azt hiszik, az élet ennyi – társ, gyerek, munka. Ha kiderülne, hogy holnap meghalnak, vajon akkor is így tennének?

 

Igen, mert van egy ködképük, ami meghatározza az egész életüket: úgy hiszik, hogy késő változtatni.