Ha kinézek az ablakon, a Notre Dame tornyát látom. Jobbra tőlem Francoise hever a kanapén és engem bámul. Fehér bundája fényes, bajszán az imént belakmározott tejföl nyomai. Balomon egy fekete, páncéltőkés Bösendorfer zongorán kusza dallamokat játszó lány.

 

Ő Claire. Tavaly ismertem meg, amikor még férfierőm teljében voltam, egy csodás házban éltem a tengerparton, hosszú évek alatt összeszedett, jelentős értéket képviselő kincsemmel egyetemben. És akkor jött Ő. Fiatalsága és bolondsága megbabonázott, pajkos nevetését tengereken át vitte a szél. Szalmaszőke haján széles karimájú kalap, ruhája alja állandóan nedves a tenger vizétől, ahogy minden áldott nap ott futkosott és játszott. Én a homokban napoztam, félig a vízben fekve és egy szót sem szóltam. Csak néztem. Néztem búzavirágkék szemeit, az ajkát, darázsderekát és a nyakában lógó láncot. Egy pillanat alatt beleszerettem. Odaadtam volna érte mindenem, csak egyszer megölelhessem, csak egyszer közelről a szemébe nézhessek. Napok teltek el. Ő mindennap lejött a partra, én mindennap figyeltem őt. Lassan elmúlt a nyár, az emberek hazautaztak, újra beléptek a rohanó hétköznapok percei közé. Azon az utolsó, igazán forró augusztusi napon, amikor teljesült a vágyam, azon a napon veszítettem el mindenem. Az álmaim, az otthonom, a kincsem, az életem és Claire-t is. Ma sem tudom kiverni fejemből a végítélet hagjait: „Jó bőven tegyél rá citromot!”

 

És ő tett.

 

Egyetlen másodperc alatt semmivé váltam. Nem maradt más, csak a gyöngyházfényű házam törött teteje és egy kép róluk, Claireről és a nyakában 3 aranykarom közé szorított kincsemről, ott, azon a láncon. Mindennap eljövök ide, leülök az üveggömb szélére, ahol a házam darabját őrzi, és órákon át figyelem őket. Miközben hallgatom a dallamot és emlékezem az utolsó nyárra, ráébredek... Még mindig szeretem őt…

 

„Padam, padam, padam…”