Évekkel ezelőtt egy idegesítő üzletasszonnyal voltam kénytelen megosztani a vonatfülkém. Már másfél órája zötykölődtünk egyetlen nyugodt pillanat nélkül, mert a rendkívül fontos hölgy telefonja szünet nélkül csörgött, ő pedig lelkesen ügyintézett.

 

A rögtönzött irodában ülve hiába próbáltam elmerülni regényem izgalmas világába, egyre csak visszarántott a földre az aktuális árfolyamok listája, a késve érkező szállítmányok okozta veszteség összege. Rosszalló pillantásaim, fejcsóválásom, de még dühös fújtatásom sem zavarta meg munkájában. Az újabb telefoncsengésre már idegesen rándultam össze, és azt fontolgattam, fülkét váltok, de az ekkor elhangzott egy mondat gyökeresen megváltoztatta a nőről kialakult képemet.

 

- Éppen Anyucihoz sietek, vele töltöm a hétvégét.

 

A mutertől az édesanyáig számtalan megszólítást hallottam már, de leginkább csak kisgyermekek szájából azt, hogy Anyuci. A szigorú kosztüm mögé rejtett kislány meglepett és megenyhített. Sokszor eszembe jutott ez a jelenet később, mikor megátalkodott, kellemetlen alakokkal hozott össze a sors. „Neki is van anyja, aki bizonyára látja benne a szeretnivalót” – nyugtatgattam magam ilyenkor.

 

Biológiai törvény, hogy mindannyian anyánktól származunk, ő hozott a világra minket. Minden gyermek úgy hiszi, hogy az anyukája tökéletes, amit ő tesz az a helyes, és azt kell elfogadni. Ez is biológiai törvény, személyiségfejlődésünk természetes része. Az anyák azonban nem tökéletesek, egyik sem az. El kell érkeznie annak a pillanatnak, mikor felismerjük életünkben először, hogy anyának nincs igaza, anya téved, anya rosszul tesz valamit. Ha szerencsés és átlagos életünk van, akkor ezt viszonylag zökkenőmentesen, csak kisebb megrázkódtatással és enyhe csalódással vesszük tudomásul. Felnőtt fejjel pedig természetesnek fogjuk fel, sőt, felszabadítóan hat az a tudat, hogy az édesanyánk is ember, aki igyekezett a lehető legjobb módszerrel felnevelni, és ránk is „csupán” ez a feladat vár majd, ha szülők leszünk: legjobb tudomásunk szerint jó szülőnek lenni. 

 

A tökéletes anyuka, aki mindig friss és jókedvű, soha nem ingerlékeny, mindig örömmel végzi anyai kötelezettségeit, nem létezik, talán csak a képzeletvilágunkban. Léteznek viszont az átlagos anyucik, akik így csodálatosak, és megérdemlik, hogy ma saját fülükkel hallják, mennyire szeretjük őket, legalább abban a néhány meghitt pillanatban, mikor végre elfelejtjük, hogy mennyire elfoglalt, fontos felnőttek lettünk.

 

Csak látni akarlak, 
anyu, fényes csillag; 
látni, ahogy jössz, jössz, 
mindig jössz, ha hívlak.

 

Látni sietséged, 
angyal szelídséged, 
odabújni hozzád, 
megölelni téged.

 

/Nadányi Zoltán: Anyu - részlet/