„Mi sohasem fogunk ugyanarról beszélni (…). A férfiak

mézesbödönről álmodnak, a nők kanálról.”

Vavyan Fable

 

Már egészen kicsi korunkban is sejtjük, hogy valamiben különböznek a lányok a fiúktól. Néha azonban még felnőttként sem tudunk eleget azokról a kommunikációs különbségekről, amelyek a nők és a férfiak között feszülnek. Pedig a párkapcsolatokban felmerülő gondokért gyakran éppen ezek felelősek. A különbség (egyik) oka az, hogy a férfiak és a nők másként használják a beszédet. A férfi számára elsősorban információk átadását szolgálja, míg a nőknél főleg a kapcsolatok ápolását. Mivel a nő számára a beszélgetés a másik iránti érdeklődés, nyitottság, szeretet kifejeződése – többnyire –, ezért általában sokat beszélnek ahhoz, akit szeretnek. Hallgatásukkal pedig büntetik azt, akire haragszanak. A séma leegyszerűsített, de belátható. A férfiaknál azonban ez teljesen más.

 

Életkép. A napi munkájából fáradtan hazatérő férfi gyakran egy kis csendre vágyik. A feleség számára azonban a csend azt jelenti, hogy a férfinak valami baja van, ezért faggatni kezdi - s egyébként is szeretne már vele beszélni, kifejezvén ezzel odaadását. A férfi, aki mindezt "locsogásnak" tekintheti, esetleg csak kényszeredetten kapcsolódik be a beszélgetésbe, alig mond valamit. A hallgatást kimondatlan bajok jelének tekintő feleség kapcsolatuk megerősítése érdekében még többet beszél és kérdez, hogy beszélgetésbe vonja a férfit is, aki ezt faggatásnak érzékeli. A feszültség mindkét félben egyre nő, s rövidesen talán egy olyan veszekedésben találják magukat, amiről nem is tudják, hogyan és miért kezdődött. Életkép kettő. A férfi élménybeszámolót tart, a nő pedig érdeklődésének kíván hangot adni egy-egy közbeszólásával. A férfi azonban ezt sértésnek veszi… Ismét kommunikációs csapdába estek: félreértették egymást. Ugye nem ismeretlen?

 

Az élőlények mindegyike egész életét arra teszi fel – tudatosan vagy öntudatlanul – hogy faját fenntartsa. Az emberi viselkedés, éppúgy, mint a többi fajé, szexualitással mélyen áthatott. Természetesen vannak az érzelmeknek „intézményes megnyilvánulásai” pl. házasság, család, melyek a civilizációktól és kultúráktól függően mindig egy/a társadalom termékei. Ez a fajta biológiai, genetikailag kódolt törekvés más-más hozzáállást követel férfitől és nőtől. Biológiai nemük következésképpen létrehozza társadalmi nemüket (gender). Nem véletlen, hogy olyannak teremtettünk, amilyenek vagyunk. Ámde. Az utóbbi időben ezen társadalmi szerepek igencsak kiegyenlítődnek, gyakran meg is fordulnak. Szinglidivat, gyes-es apukák, női udvarlás, ellustult férfiak gyülekezete. De az érem mindig két oldalú.

 

Elfogadott nézet, hogy a nagyméretű, barázdált emberi agy kialakulása az agy kreativitásának köszönhető: segített eszközöket létrehozni, közösen vadászni, társalogni, civilizációkat alkotni. Csakhogy. Néhány kutató, például Richard Alexander is azon a véleményen van, miszerint nem az alkotás, hanem a többiek manipulálása volt a cél, méghozzá, hogy előnyt szerezzünk a szaporodásban.

 

A biológiai nem mellett ott a társadalmi nem (gender). Ez azoknak a tényezőknek az összefoglaló megnevezése valójában, amelyekben a nemek között társadalmi eltérés feszül. Legjellemzőbb természetesen a hétköznapi életben tapasztalható megjelenési formája, az emberek nyelvhasználata és kommunikációs viselkedése. Ezen eltérések alkotják a társadalmakként és kultúránkként máshogy, de minden esetben „törvényszerűen” rögzült sztereotípiákat. A sztereotípia nem ideál! Csupán a rögzült, megszokott elképzelések, elvárások, szerepek, melyek annyira mélyen bevésődtek az ember tudatába, hogy gondolkodás nélkül vágja rá a választ a feltett kérdésre: milyen a tipikus férfi és nő (archetípus). A szocializációs folyamatban konvenciók szerint sajátítják el a nemek a „hozzájuk tartozó” szokásokat: a lányok/ nők együttműködés-orientált, míg a fiúk/ férfiak inkább verseny- és célorientált magatartást, ill. kommunikációs mentalitást.

 

Szociolingvisztika területén foglakoznak az ún. nempreferenciás különbségekkel. Ezek tendenciaszerűen mutatják, hogy bizonyos nyelvi elemeket, szerkezeteket, jelenségeket, kifejezésmódokat a nők avagy a férfiak használnak-e gyakrabban. Például hibás magyarság, közönséges beszéd, tudálékosság, becézés, trágárság, figyelemfenntartást biztosító töltelékszavak, „hümmögés”, alaktani, hangtani, szókészletbeli különbségek. És ezekhez milyen attitűd társul a partner részéről.

 

Bizonyos nyelvi tabuk és hiedelmek okozhatják, hogy másképpen ítéljük meg a férfi és női beszédet. Hiedelem például, hogy a férfiak sokkal szabadosabbak a káromkodásban, és kevésbé elítélendő, mint ugyanez egy nő esetében. Vagy, hogy a nők többet beszélnek. Vagy, hogy az ő mondanivalójuk csak fecsegés, locsogás, verbális simogatás. Vagyis nem tény- és információközlő lényegre törés. Amúgy valóban ez lenne a kívánatos? (Az emberszabásúak napjuk legnagyobb részében egymást kurkásszák, mely a bizalom és kötődés jele. Társas interakcióink is nem hasonló „céltalanságból” fakadnak?)

 

Mennyivel könnyebb lenne az emberiség sorsa – csak hogy ilyen jelentős szavakat használjak –, ha megértenénk egymást.  Ehhez mindenekelőtt azt kellene rögzíteni, hogy ami számunkra természetes és nyilvánvaló, az a másik számára talán teljesen mást jelent. Ám az ő nézőpontja semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a miénk, egyszerűen csak más. Férfiak és nők nemükből, neveltetésükből adódóan más jelentést tulajdonítanak a beszélgetésnek, a csöndnek, a félbeszakításnak, a tanácsnak, sőt néha maguknak a szavaknak is. „Egy rossz helyen tartott szünet, egy félreértelmezett hanglejtés, és az egész társalgás kudarcba fulladt.” (E. M. Forster)

 

Fotó: Somló Ádám