Sokat hallani arról, hogy egyre több magyar ember megy külföldre, hogy ott munkát vállaljon vagy új életet kezdjen. Sokan sok felé indulnak el, döntéseiket a nyelvismeret, ismeretségi kör és a munkalehetőségek mellett az adott ország iránti vonzalom is befolyásolja. No de mi a helyzet azokkal a külföldiekkel, akik saját honfitársainkkal ellentétben önként választják Magyarországot, hogy itt tanuljanak, dolgozzanak, vagy már a családalapításba is belefogtak?

 

Ők vajon miért döntöttek kishazánk mellett, amikor annyi sok más országot is választhattak volna? Mit látnak bennünk, pontosabban maguk körül a saját kultúrájuk szemüvegén keresztül? Új interjúsorozatunkban, melyben hazánkban élő külföldiekkel beszélgetünk, ezekre a kérdésekre keressük a választ.

 

Első beszélgetőtársam az Egyesült Államokból érkezett, huszas évei második felét taposó Greg, aki az ELTE magyar, illetve kulturális antropológia szakán végzi tanulmányait, és az itt töltött évek alatt igen jól megtanult magyarul.

 

- Mióta élsz itt?

- Már hat éve. Az első évben nyelviskolába jártunk a Balassi Intézetbe és csak magyarul tanultunk nagyon intenzíven, minden nap. De azon kívül is foglalkoztak velünk aszerint, hogy ki milyen szakra szeretne menni, így én például magyar nyelvtant, irodalmat, történelmet és művészettörténetet tanultam, akárcsak a magyar gimnazisták.

 

- Ezek után milyen volt az első egyetemi év?

- Elég nehéz volt, különösen az előadások, hiszen akkor már mindent magyarul hallgattunk. Ott ültünk pár százan, az előadó mindig túl halkan beszélt, és nem volt valami sok alapismeretünk. Nagyon nehéz volt figyelni.

 

- Te jártál egyetemre Amerikában is. Miben más itt a felsőoktatás?

- Ez nehéz kérdés, mert Amerkában az anyanyelvemen tanultam. Szerintem a szemináriumok például mindkét országban interaktívak, és ez jó. Amikor otthon tanultam zeneterápiát, egészen kicsi, harminc fős évfolyamunk volt, nem ilyen nagy, mint itt. Barátibb volt a légkör. Azt gondolom, hogy minél interaktívabb egy óra, annál jobb, mert az ember társas lény. Én legalábbis sokkal többet tanultam ezekből az órákból. Azt viszont észrevettem, hogy a magyar egyetemi előadásokon passzívabbak a hallgatók, mint Amerkában.

 

- Nekünk például gyakran mondják a tanáraink, akik Amerikában voltak vendégelőadók, hogy ott a diákok mindig kérdeznek, velünk viszont nehéz bármit is kezdeni, mert csak ülünk csöndben. Te hogy látod, az órai interaktivitásnak Magyarországon is van kultúrája?

- Abszolút van, de nem elsősorban iskolai keretek között.

 

- Hanem hol?

- A sörözőben. [nevet] De ez szerintem nem csak a magyarokra jellemző, hanem huszadik századi jelenség. Régen a tanár kiállt a gyerekek elé és beszélt, mint egy isten, akinek el kell fogadni a szavát. De az egyik itteni tanárom mesélte, akinél rosszul sikerült egy vizsgám, hogy régen az volt a kollokviumi vizsga, hogy több napig együtt volt a tanár a hallgatókkal és csak beszélgettek. Az volt a lényeg, hogy tudj beszélgetni és véleményt alkotni a problémákról. Mondjuk én a magyar mellett antropológia szakra is járok, ott sokkal kisebb az évfolyam, és közvetlenebbek a tanárok.

 

- Egyenrangú félként beszélgettek a tanárokkal?

- Többnyire igen.

 

- Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországra jössz tanulni?

- Így alakult. Az egész a véletlen műve. Már korábbról voltak magyar barátaim, akiket meglátogattam, és megtetszett ez az ország. Akkoriban még otthon tanultam, de unatkoztam, valami másra vágytam. Böngésztem az Amerikán kívüli ösztöndíjak között, jelentkeztem egy magyar pályázatra, és meg is kaptam. Akkor azt gondoltam, hogy ha minden ennyire klappol, akkor itt a helyem.

 

- Volt esetleg a családodban valamilyen magyar felmenő?

- Igen, és ez is segítette az ösztöndíj elnyerését. A nagymamám magyar, de már Amerikában született, emiatt én is elkezdtem érdeklődni a magyar kultúra iránt. Megörültem, hogy lesz lehetőségem megtanulni a magyar nyelvet, mert ez része az ösztöndíjnak. Tanulom is a nyelvet, és használom minden nap. Ez nagyon izgalmas, mert otthon egyáltalán nem tanultam idegen nyelvet, és rájöttem, hogy ez milyen sokat ad.

 

- Nem riasztott el az, hogy a magyar állítólag az egyik legnehezebb nyelv?

- Hát erről hallottam, de minden nyelvet nehéz megtanulni, ha még nem ismered. Ha van motiváció, akkor lehetséges. Amikor ideérkeztem, akkor éppen nagyon motivált voltam.

 

- Nagymamád egyébként tud magyarul?

- Nem. Mondja azt, hogy palacsinta, meg gulyásleves, de azonkívül nem beszéli. Emlékszik rá, hogy kiskorában megértette a szüleit és a nagyszüleit, amikor magyarul beszélgettek, de ő maga soha nem tanult meg magyarul. Amikor pedig iskolába kezdett járni, angolul tanult. Emlékszem, hogy beszélgettünk erről, még a nagypapámmal is, hogy a mama szülei nem is akarták, hogy megtanuljon magyarul, mert jobb helyen voltak otthon az új hazájukban. Ezért nem is szóltak a gyerekekhez magyarul.

 

- Mit szóltak a felmenők ahhoz, hogy pont ide jöttél?

- Nagymama nagyon büszke erre. Küldött nekem családfát is.

 

- Hogy itt végezz családfakutatást, ha már itt vagy?

- Lehet, de nem csinálom. Azért jöttem ide, hogy új barátokat szerezzek, megismerjem a kultúrát, nyelvet tanuljak és zenéljek. A többi a múlthoz tartozik.

 

Fotó: Rajnai Klára