Deviszont. És máris pirulok a szégyentől. Vagy DE vagy VISZONT. Miért is? Mert a ’de’ és a ’viszont’ ugyanazt jelentik (ellentétes kötőszó), tehát miért használnánk valamit duplán (tautológia), ha a nyelv a gazdaságosságra törekszik. Végül is jogos érv, ne tépjem a számat feleslegesen.

 

Na, de ha a deviszont-ért fogház jár, akkor a nemde, ámde, úgymint, éspedig, mivelhogy stb. hagyományosan szervetlen összetételeknek címkézett szavakkal mi a helyzet? Még a köszönésfajták is inognak: viszontlátásra, de jó reggelt? Akkor már miért nem jóreggelt? Kéremtisztelettel.

 

Alászolgája, Hiszekegy, Miatyánk, nemszeretem dolgok, keljfeljancsi, borzaskata, anyámasszony katonája stb. vagyis az idiomatikus kifejezések, köszönések, többtagú köznevesült tulajdonnevek hajlamosak az állandó együtt használat során összetapadni. (AkH.¹¹ 135-136.) Hovatovább a szervetlen összetételek között tartjuk számon azt a csoportot is, amelyeknél még felfedezhető, hogy valaha valahogy valahol összetett szavak lehettek, mára azonban ezt egy jótékony homály lengi körül: holnap, hónap, otthon, újfent, eddigelé stb. (A légy szíves, légyszi, lécci törzsfejlődés talán nekünk ma még átlátható… )

 

Mondjuk, ha a helyzetnek megfelelő nyomatékot szeretnék adni kijelentésemnek, akkor a logikus az, hogy használom a deviszont alakot. Sőt, ha úgy tartja a kedvem, akkor mostpedig úgytartjakedvem és egybe írom. Magamban elolvasva hallom is, hogy igen, ez már így valami mást jelent, mintha „csak” per definitionem fűztem volna fel a szavakat, konzekvens szóhatárokkal.

 

Mielőtt megbotránkozna a hagyománytisztelő írástudó, íme néhány, a helyesírási szótárból vett hagyományos példa a szentségsértésemre: nembánom (’közömbös’), nemdohányzó szakasz, nemhiába, nemfizetés, benemavatkozási (politika), nemsemleges stb. Ezek szervetlen összetételek. Ezzel szemben jelenleg még szókapcsolatként „tartják szájon” a nem aktuális, nem egy esetben, nem egészen, nem folytonos, nemhivatalos, nem úgy stb.

 

Vannak persze esetek – hol nincsenek? –, ahol az egybe- és a különírás jelentés megkülönböztető erejű: csakhamar (’nemsokára’) – csak hamar (’de rögtön’), csak annyi (csupán annyi) – csakannyi (ugyanannyi) stb.

 

Hogy miért összetett szó az egyik csoport és miért szókapcsolat a másik? A válasz ismeretlen, a helyzet pillanatnyi. Talán tipikus esete annak, hogy a nyelvhasználat változásaihoz „kénytelen” alkalmazkodni az írás is. Ezeket az összetett szavakat csak jobb híján nevezzük így, hiszen a bennük rejlő szervetlen (vagyis nyelvtani viszonnyal nem magyarázható) szókapcsolatok állandósulásából és írásban jelölt összetapadásából állnak.

 

Összeforrhatnak olyan viszonyjelölő tagok, melyek mondatbeli szerepükben összefüggnek és egymást kiegészítik (ámbár, éspedig, úgymint stb.). De összetapadhatnak a tagadószót, partikulát tartalmazó szókapcsolatok. A végül is még az egyik tábor, az ugyanis már a másik. A csupáncsak (szintén tautológia!), hacsak, bárcsak, igencsak, majdcsak, mégiscsak, nocsak stb. alakok valamiért mégis legitimek, szemben a kényes deviszont-tal.

 

Beszélünk valahogy, szituációnak, érzelmi állapotnak, partnerhez fűződő viszonyunknak, pillanatnyi nyűgeinknek megfelelően. Írunk valahogy e-mailen, vagy egymás üzenőfalára, esetleg a (mini)blogba. A gubanc ott kezdődik, amikor a feljegyzés nem a szabadelvű internetes világban (vagy a bevásárlócetlin), hanem hivatalos szinten születik, mondjuk egy önéletrajzban vagy egy jelentésben a főnöknek. És (sajnos) itt varázsütésre nyilvánvalóvá válik, hogy beszélt nyelv és az írott nyelv legfeljebb is csak unokatestvérek.