Piros fénnyel jeleznék azoknak a középiskolásoknak, akik jelen pillanatban is pl. Kölcsey Hymnus-ának verselemzéséhez kompilálják össze a net közkincstárának tudását. Elvileg nemzeti ódánkat, ha álmunkból is. Oda-vissza. De legalábbis bárhonnan folytatva. Ahogy kondicionáltak bennünket az iskolában…

 

(…)

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj sz?l?vesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

(…)

 

Csupa értéktelített, dics? múltat stilizáló képfoszlány. Kell ennél több egy büszke magyarnak, hogy kihúzza magát és kackiás bajusza hegyesedjen?

 

Ám mégiscsak ott van a "hungaropesszimizmus”, a nekünk sose jó semmi és mindenben valami rosszat látunk jelz?: bús. S nyögte Mátyás bús hadát/ Bécsnek büszke vára. Így már mintha kevésbé lenne pozitív. A bús visszamen?leg hangsúlyozza a nyögte jelentéstartalmát. S?t, nem csak Bécsre, hanem a fizikai térben hozzá közelebb álló seregre is kihat. Továbbá Bécsnek is büszke a vára, tehát a bús sereg valamiért mégiscsak vesztes kell, hogy maradjon. Netán ez egy váteszi gesztus, mellyel el?revetíti a fekete sereg széthullását a legendásan vasmarkú és igazságos Mátyás halála után…

 

Szép gondolatmenet. Csakhogy. Egy házi dolgozatot nem kilóra mérnek. Pedig kétségtelen, hogy ilyen és ehhez hasonló eszmefuttatásokkal jelent?sen fokozható a lap-, szó- és karakterszám; még másfeles sorközt és 14-es bet?méretet sem különösebben igényel. Viszont, ha a dolgozatíró tudatosan felméri a helyzetet, gyaníthatja, hogy 2009-ben és 1823-ban kicsit azért más volt az a bizonyos magyar nyelvhasználat. Gyanúját beigazolván leemeli a Történeti és etimológiai szótárat és megvizsgálja, hogy a bús most akkor tulajdonképpen a búbánatos, szomorú, levert, kedvetlen, "depis” jelentésben szerepelhet-e ott.

 

A bús eredeti jelentése ’sötét’. Hoppá. És máris idézhet? egy következ? részlet szintén Kölcseyt?l (1831): "Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék”. Persze mondható, hogy megszemélyesítés. Persze mondható, hogy metonímia. Persze mondható, hogy az E/2 birtokos személyjeles zárás ezt az antropomorfizációt er?síti. Persze mondható, hogy ezzel csak a költ?i kép hatásosságát akarja er?síteni. De mondható ez másképp is.

 

A kognitív nyelvészet metaforaelméletének fogyasztóbarát alapja az, hogy egy absztrakt fogalmat konkréttal, vagy egy ismeretlent ismerttel kívánunk megérteni.[1] Namármost jelen esetben, ha van a bús, ami eredetileg a ’sötét’ szín, akkor tapasztalati alapon is a gyásszal, a borongós hangulattal (ez már maga is metafora), valami kevésbé lelkesült érzést aktivál. Ehhez az érzéki (vizuális) élményhez konnotatív módon kapcsolódik egy lelkiállapot is. A jelenséget pedig jelentésváltozásnak nevezzük.

 

Másik példa. Sokszor szánkra vesszük a boldog kifejezést. A bot boldogabbik vége, Boldogságos Sz?z Mária, Boldogasszony anyánk, boldoganya. Vallásos értelemben: ’áldott, szent’. Protokolláris értelemben a ’gazdag’, ’el?kel?’, vagyis ’úr’ jelentés? ótörök eredet? b? rangjelz?vel kapcsolatos. Köznapi értelemben pedig ’er?s, vastag’ jelentésben (is) használatos. Hol itt az összefüggés? Szintén a metaforikus-metonimikus jelentésváltozás a "varázsszó”.

Régen, akik szélesek és kövérek voltak, azok jelképezték a jómódot. Nem is jelképezték: maguk voltak a jómód. Aki pedig jómódban él, az nem lehet nem boldog. Másrészt Sz?z Mária mikor lehetett feltehet?leg a legboldogabb? Amikor áldott állapotban egyre csak gömbölyödött szíve alatt méhének gyümölcse. (Micsoda metafora-tobzódás.) Tehát, ha a boldog eredeti jelentése ’széles’, ’kövér’, akkor ehhez a fizikai kiterjedéshez itt ismét konnotatív módon kapcsolódik egy lelkiállapot – a boldogság.

 

---